Levyathan

Egy régebbi, pontosan nem tudom mennyire (szerintem olyan 2010 körül) írott novellámat közölnék le elsőnek.

Regénynek indult, de mint minden, amit elkezdek írni, ennek se jutottam folytatására.

A történet, a Vampire The Masquerade szerepjáték ihlette világban játszódik, vagy legalábbis onnan emel ki elemeket.

Szeretem ezt a világot, majd még feltöltök egy másikat is... persze az is csak "kezdemény"...
Többet nem is írok róla.

Íme hát:

Egy esős hétköznapi este volt. Az emberek komótosan sétáltak az utcán esernyők alatt, vagy az otthon melegét élvezték. Voltak, akik a szórakozóhelyeken találták meg a számításaikat. Olyanok is, mint én. De ezt egyelőre hagyjuk még. A memoáromat írom. Hogy a világban minden olyan, vagy hasonló „ember” megtudja az igazságot Mariusról és a mibenlétünkről, akik hasonszőrűek. Azért memoárnak írtam, mert ha ez a könyv kikerül, valószínűleg én halott leszek. De nem zavar.

Szóval kanyarodjunk vissza arra az esős őszi estére, ahol először találkoztam Vele.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Csütörtöki este miatt kevesen voltak az utcán, azok is inkább hazafelé siettek, vagy épp az éjszakai műszakba. Alig néhány autó szántotta a víztől síkos utakat, szanaszét fröcskölve az aszfaltról a szennyel teli vizet. A levegőt végre megtisztította az egész napos zuhé az ilyen nagyobb városokra jellemző légszennytől és utcai szagoktól.

Unottan sétálgattam, kedvenc bőrkabátom alatt, cowboy kalapom mélyen a fejembe húzva. Ez amolyan modern fajta volt, aminek a karimáját a fej két oldalán patentokkal rögzíteni lehetett, ha az embert épp zavarta. Nem tudom miért, de nekem ez tetszett. Néztem a mellettem elsuhanó embereket, amint kisstílű életük gondjain rágódva, az érzelmeik által rángatva baktattak el mellettem, rám figyelmet sem vetve. Már megszoktam, s nem is nagyon érdekelt. Mondhatni így van ez rendjén. Bár nem mindig volt ez így. Mikor a városok még csak alig néhány ezer lelket számoltak, s az emberek sötétedés után ki sem tették a lábaikat biztonságosnak vélt otthonaikból. Már megint elkanyarodtam a mondandómtól.

A kedvenc éttermem felé mentem. A megszokott „vacsi” helyem volt az utóbbi pár hónapban. Egész megtetszett a hangulatos, elegáns kis étterem a belvárosban, ami akár éjfélig is nyitva volt. Lehet, hogy először a neve hívta fel a figyelmemet? La Muerde. A Halál. Nagybetűvel, vörös neonnal kivilágítva hirdette a spanyol lokált, ahol az üzletemberek és a tehetősebbek elüthették így-úgy szerzett pénzüket. Hangulatát főleg a belső díszítés adta meg, amihez a névválasztás már alap volt. Sötét fából rakott hajópadló, kőfalak, amik derékmagasságig lambériázva voltak, s az egész régies várhangulatról még a gyertya-szerű elektromos lámpák is gondoskodtak. Amúgy is régi épület volt, már több száz éves. Legendák keringtek róla, bár a tulajdonos sosem igazolta egyiket sem, de soha nem is tagadta őket. Végülis így nőtte magát városi legenda szintre.

Beléptem, Gregory a csapos régi ismerősként üdvözölt és egyből az asztalom felé intett, hogy akár oda is ülhetek. Jó cimborám volt, mióta csak ebbe a városba érkeztem, jobbára ő avatott be, vitt bele az itteni politikai életbe. Na nem abba, amit az átlagember annak nevez. A mi „fajunk” politikája, ha nem is annyira zavaros, inkább zűrös. És halálosan komoly. A vámpírok politikája.

Ugyanis én is az vagyok, ha még nem mondtam volna. Bár még fiatal vagyok, s alig éltem még meg pár évet, mióta átkerültem ebbe a világba, már sok mindent láttam, amit nem kellett volna, s oly sok mindent megéltem, amit szívesen kihagytam volna az életemből. Alig múltam 20 mikor egy öreg vámpír, vagy ahogy egymás között hívjuk magunkat, Vértestvér lerohant és megölelt volna, halálos keblére. Azóta eltelt 10év. Még mindig 20nak nézek ki, és ez így is maradna, örök időkre, míg el nem ér valamilyen nem természetes módon a halál.

Hát igen, sajnos mi sem vagyunk halhatatlanok, hiába is állítja néhány legenda, s jó pár gagyi film. Bár ez azért néha áldás is lehet. Az én példámmal élve, mivel Atyám erőszakkal hozott át, így bosszút kérhettem, s pár év felkészülés, sok munka után végülis sikerült az öreget hidegre tennem. Vagy inkább melegre, a pokolba. Attól függően ki melyik mondát hiszi el. Mindegy is, elhagytam azt a várost, s bebarangoltam pár országot azóta már, öröklött vagyonom révén. Nagy sóher volt az a gennyláda, több milliót halmozott fel élőhalott élete 90 éve alatt. Úgyhogy munkára, pénzre nem volt gondom. Különben is hogy nézne ki, ha elkezdenék munkát keresni? „Csak éjszakára? Míg sötét van? Mi maga, vámpír?” Nahát itt a bibi. Mert ha azt mondom: „Hát igen, az vagyok, de nemrégóta.” Ki hiszi el? Kettő, egyből kinyírnak a magamfajták, mivel oltárira megsértettem volna vele az egyik legfontosabb hagyományt, hogy: Soha semmilyen ember nem tudhatja meg mik vagyunk, kivéve ha utána röviddel meg is hal. Ők csak így intézik az ügyeiket, mint a maffia. Csak régebbóta, úgy pár ezer évvel. Meg aztán milyen munkát lehetne így találni. Meg lehet oldani okosabban és egyszerűbben is.

Gregory barátom, a bár csaposa, és egyben igazi tulajdonosa is, már a 200. vámpíri évét tapossa. Mindig is övé volt a hely, ő építtette, de nem mindig ő volt a csapos. Kicsit feltűnő lenne, ha sosem szabdalnák fiatalos ráncait az öregség jelei. Harmincnak nézett ki, bár sosem kérdeztem, hány évesen csatlakozott a sötétség gyermekeihez. Tapintatlanság lett volna, meg aztán nem ismerem régóta a mi időnkhöz mérve, bár a barátság (ha lehet annak nevezni) már az elején kibontakozott köztünk. Bár inkább szövetségnek lehetne mondani.

Leültem az asztalomhoz és végigböngésztem az étlapot. Hetente váltogatták a menüt, hogy változatosabb legyen. Ja, hogy furcsa, hogy én nem csak vért veszek magamhoz? Hát igen, nem tudni miért, de néha előfordul, hogy közülünk néhányan tudnak magukhoz ételt venni, igaz nem tápanyagként, és nem sokkal az étkezés után ki is kell üríteni a szervezetből. Vagy kijön magától, mikor úgy tartja a kedve, a részleteket képzeljék hozzá. Csak az étel íze miatt szeretem ezt a nagyon is emberi szokást. Olyan ízeket tartalmaz, amit sehonnan nem tudnánk újra érezni. Sajnos a vér az egyetlen igazi táplálékunk. Hiába ez pl. igaz a sok legenda közül. Bár nemcsak embervér felel meg, jó az állati is, de annak nincs olyan… szavakkal kifejezhetetlenül jó íze. És ha már itt tartunk, nem, nem kell megölnünk a vérbankunkat a táplálkozás végett. Sőt érdemesebb is életben tartani, de az attrakciónak semmilyen nyoma sem maradhat. A már említett hagyomány és a józanész szerint is.

Kiválasztottam, mit rendelek és a pincér már el is indult leadni a rendelést. Egy pohár bort, kaptam elsőnek, s míg az ételt vártam, azt ízlelgetve, körülnéztem a helységben. Micsoda ízeket lehet kihozni egy egyszerű nedűből! Csodás ahogy ezeket a borokat már pusztán az aromájuk alapján is be lehet határozni, hogy honnan, s milyen évjáratban készültek. Mondjuk ebben azért eléggé közrejátszanak kifinomultabb érzékeim is.

Az étteremben 20 kisebb, nagyobb asztal foglalta el a placcot. Alig volt bent vendég, valószínűleg a vihar is közrejátszhatott. Egy fiatal pár ült az egyik ablak melletti kis asztalnál és vadul egymásba csavarodva ízlelgették egymást, míg a vacsorájukra vártak. Arrébb a bejárathoz közelebbi egyik nagy asztalnál ült egy család: apa, anya, 3 gyerek, s egy nagyi. Épp szülinapoztak, egy tora maradékát majszolva. Valószínűleg a vidámparkból jöhettek ide, a színes játékok kavalkádjából ítélve. Ezeken kívül alig egy-két asztalnál ült vendég, s azok is olvastak, vagy a laptokjukon pötyögtek valamit, vagy épp tömték a hasukat. Mind halandók. Kivéve az egyik magányosan ülő urat, a legtávolabbi sarokban. Hiába voltam fiatal még a kárhozottak között, azért sok mindenen mentem már keresztül, s szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy az akolból kiszűrjem a farkasokat. Néha ezen múlt az életem is, mikor egy-egy új városba mentem. Nagyon jól álcázta magát a fickó, épp újságot olvasott, és egy kávésbögrét szorongatott a szabad kezében. Nagyon elegáns, mégis kirívó volt. Huszonötnek, ha kinézett, mégis körülbelül a két háború közti ruhát hordott. Fekete zakójába fehér zsebkendő tűzve, ujjait fehér kesztyű takarta, s mellette az asztalnak támasztva egy sétapálca volt, ezüstös farkasfejet ábrázoló gombbal. Mögé egy sötét ballonkabát és egy keménykalap akasztva a falra. Ahogy innen oldalról figyeltem, kiéleztem látásomat, s szinte testközelből figyelhettem meg a vonásait. Ez is az egyik előnye az új létemnek, mint sok más egyéb.

Arcán alig néhány ránc látszott csak, szóval tényleg elég fiatal lehetett mikor átkerült a klubba. De ilyen arcot még nem láttam, pedig jó néhány vérszopóval találkoztam már. Sima arcélek, alabástromfehér bőr, hibák, hegek nélkül. Lágy vonalú, mégis férfias állkapocs, egyenes orr, szépen ívelt szemöldökök, s enyhén mandulavágású szemei egyben európainak és ázsiainak is tűntek. Hosszú barna haja a könyökét verdeste, valószínűleg a hátközepéig ért, bár onnan nem láthattam rendesen. Nőiesen lágy vonásainak ellenére semmi nőiesség nem volt benne. A hölgyek valószínűleg omlottak volna a karjaiba, ha akarja. Alakja leginkább egy mellszoborra illett volna, annyira nemesi tartást sugárzott, volt benne valami királyi, olyan karizma áradt belőle.

Felém fordította szemeit, majd kicsit a fejét is. Akkor láttam meg a szemét, amely ibolya és az orgona lilája közötti színekben játszott. Bár igazából semmi emberi, természetesség nem volt bennük. Megdöbbentőek voltak. Sosem láttam még ilyen szemeket, még csak hallani sem hallottam hasonlóról. Valószínűleg egyedül neki voltak ilyenek, az egész világon.

Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, akár egy szobor is lehetett volna, ha nem láttam volna mozogni. Csak az igazán öreg vámpírok, az Öregek tudnak ilyen „halottak” lenni. Nekik szinte még arra is figyelniük kell, hogy lélegezzenek, különben valaki tényleg mozgó szobornak vélné őket. Eddig alig néhánnyal találkoztam csak, és azok is a frászt hozták rám. Az Öregek életkora úgy a 2-300tól az 1000évig is elment. Utána már matuzsálemeknek számítottak. És minél öregebb egy vértestvér, annál nagyobb a hatalma. Brutális dolgokra képesek! Akár egész városokat is uralhatnának erejükkel, vagy romba is dönthetnék azokat, s még csak ki sem fáradnának. Ez ám a pech!

Az férfi nagyon lassan elmosolyodott és biccentett felém. Gyorsan visszatemetkeztem a boromba. Hálisten megérkezett a vacsorám is, így nem kellett odafigyelnem rá. Mintha csak körülnéztem volna, s nem kifejezetten őt bámultam volna az elmúlt pár percben.

Sohasem láttam még ezt a vámpírt ebben a városban. Ami vagy azt jelenti, hogy átutazóban volt, vagy azt, hogy új még itt. Bár a Szokások miatt először a város vértestvéreinek uránál, a Város Hercegénél kell tiszteletét tennie, honnan tudhatnám én kis újfiú, hogy járt e már az Elízium felé. Odaintettem Gregory-t. Komótosan megtisztított még egy borospoharat, majd odasétált hozzám.

- No mi az? Már mégsem kívánod ezt a menüt? – Kérdezte. Lassan ráztam fejet, hogy „Nem erről van szó”, majd egy szinte észrevehetetlen biccentéssel az idegen felé böktem.

-    Mit tudsz róla? Még sosem láttam.

-    Ááá… Ez csak egy fiatal ancilla, aki átutazik a városon.  – /Az ancilla az Ifjú (a 10-től 6-7-80 évet megért) utáni és az Öreg előtti lépcsőfok a vámpírhierarchiában./

-    Ahham – mondtam, és helyben hagytam a dolgot. Most vagy én tévedtem, vagy Greg hülye, vagy átverte őt az ismeretlen álcája. Újra ránéztem az asztalok felett. Még mindig az újságba mélyedt. És ugyanolyan kőszobornak látszott. Szóval lehet átverte a többieket, de én átláttam ezen az álcán. Igaz, hogy a nagyobbak kifogtak rajtam, de úgy néz ki a fickó túlságosan kevéssé ismeri ezen képesség erejét. Mi diszciplínáknak hívjuk a vámpíri képességek széles választékát. Sokféle van, az állatok szólításától az emberek uralásán keresztül a hihetetlen erő és szívósságig, de mind különböző s mindegyik nagyon veszélyes, vagy éppen hasznos lehet.

Az ismeretlen rámpillantott megint az újságja fölött és megeresztett mégegy mosolyt. Majd lerakta az újságját és beleszürcsölt a kávéjába. Legalábbis tökéletes mozdulatsort mutatott be, ami szinte mindenkit megtévesztett volna.

Befejeztem a vacsorát és a mellékhelyiségbe vonultam kiüríteni, mielőtt maga dönt úgy, hogy kijön alul és/vagy felül. Ami egyik sem kellemes, hátmég hogy illetlen is rögtön kaja után kirókázni.

Majd visszamentem a pulthoz, hogy elbúcsúzzam, s fizessek. Aztán vadászni indulok, már jópár napot koplaltam, ideje újra vért vennem magamhoz, mielőtt a lelkemben lakozó Fenevad előtörne, s átvenné az irányítást, míg vérmocsokban úszna a világ körülöttem.

-    Jó éjt Greg! És kösz a vacsorát.

-    Neked is! – mosolygott rám, majd lehalkította a hangját. – Jó vadászatot! Aztán nehogy elpuskázd.

-    Ne is mondj ilyet! Már jópár éve gyakorlom, menni fog simán. – Kacsintottam, ő meg helyben hagyta.

Intettem, majd kimentem, vissza az esőbe. Kabátomat jól összehúztam, és kalapomat a fejembe nyomva indultam el a prédát keresve.

Hallgattam az eső dobolását az ereszeken és a kocsik tetején. Orromat betöltötték a város szagai, még az eső sem tudta elnyomni tökéletesen azt a rohadt kukaszagot, s a csatornákat. Hiába nem mindig áldásos, ha az embernek sokszor élesebb a szaglása is, mint más halandóké. Igaz könnyebb megtalálni a prédát is. Most is hamar megéreztem egy halvány női parfümöt, ami előttem kanyarodott el az egyik utcába. Felvettem a préda nyomát, meggyorsítva lépteim. A sarkon túl egy nő igyekezett egy jobb napokat is megélt esernyő alatt a biztos otthon menedékébe. Hosszú, fehér szoknya volt rajta, elegáns kosztümkabáttal. Nem épp a legjobb divat ilyen esős napon, mikor minden szenny felfröcskölődik. Mikor elment mellette egy autó mindig szitkozódott egyet, amint lefröcskölték a magas sarkúba bújtatott keskeny bokáját. Felzárkóztam mögé, felvéve lépései ritmusát. Így mentünk tovább egy-két utcát, majd egy kisebb utcába befordulva, gyorsítani kezdett és ijedten figyelte az árnyékba burkolózó kis bemélyedéseket. Tarthatott is, mivel ezekben az utcákban az egyik helyi vagány banda dolgozott, hogy meg legyen nekik a piára és a drogra való. Pont belesétált a csapdájukba. Két nagydarab fickó lépett elé, pulcsijuk kapucniját mélyen az arcukba húzva.

A kishölgy egyből megfordult, de már ott is állt egy fiatal srác, bekerítették. Még innen is éreztem a félelme szagát, ahogy a kicsi szíve egyre gyorsabban pumpálta ereibe az éltető vért, és az adrenalint. Az árnyékokban haladva figyelte mint bontakozik ki a jelenet.

-    Hé! Kisanyám milyen szép táska van a kezedben? – Kérdezte agresszívan a jobb oldali, akcentusából ítélve francia srác.

-    Biztos most jött a gazdag üzletember szeretőjétől – hahotázott oldalba bökve társát a másik, miközben a nőre mutatott. – Nézd már milyen szép gyűrűje is van, tuti gyémánt!

Hát ez pech, még én sem vettem észre, de hát ezek a bandakölykök az ilyenekre szakosodtak.

-    Kérem hagyjanak. A gyerekeim már várnak! – esdekelt a nő félelemtől reszkető hangon. Igazat mondott valószínűleg. Akkor meg nem hagyhattam, hogy bánthassák. Azért nekem is vannak még elveim.

-    Filézzük ki, aztán nézzük meg mit érnek a vackai! – Javasolta a felém közelebbi, s a legkisebb fiú a csapatból, kezében egy bicskát lobogtatva.

Veszélyes aurát árasztva magukból elkezdtek lassan közeledni a nőhöz. Idiótán röhögve.

-          Te Jason! Elég szemrevaló kis bögyöske ez itt, nem úgy gondolod? – ez a legnagyobb volt. A Jasonnak szólított, a kissrác száját megnyalva közelített a csajhoz.

-          De igen, most hogy mondod akár még játszhatnánk is vele, mielőtt itt hagyjuk.

A nő felsikoltott és menekülni próbált az utca felé, felém. De Jason elé ugrott kezében a késsel.

Nem várhattam tovább. Felbuzgott bennem az erő, amint az éltető vért elhasználtam, s rögtön lelassultak körülöttem a dolgok. Odafutottam Jasonhöz és a kést kitekertem a kezéből, miközben ő lassított felvételként mozogva bökött a csaj felé. A kis bicskát a torkába nyomtam, majd a két izomember felé fordultam. Lehet nem voltam olyan erős, de ezt pótolta a pár év harcművészeti oktatásom és a vámpíri képességeim. A jobb oldalinak gyorsan lekevertem egy ütést, amitől a kukák felé lendült, majd a baloldalihoz lépve, kisöpörtem rohanó lábai alól a talajt, és egy klasszikus mellrúgást adtam neki ajándékba, hogy a földön maradjon. Valószínűleg azt sem látták a sötétben, hogy mi történt. Valószínűleg csak egy elmosódott csíkot láttak a mozgásomból, olyan gyorsan mozogtam az ő szemüknek. A gyorsaságom ideje lejártával a nőt nézve megálltam. Zokogva roskadt a földre.

-    Kérem ne bántsanak, kérem ne bántsanak – mantrázta, mintha ez megmentette volna őt ezektől a bandakölyköktől. Óvatosan letérdeltem mellé. A három kölyköt valószínűleg kiütöttem, nem mostanában fognak felkelni.

-    Kérem, hölgyem! Figyeljen rám, én nem bántani akarom – nyújtottam felé a karom. Könnyáztatta szemmel felnézett, és a bizonytalanság sugárzott két szép szeméből. Felvettem neki az elejtett esernyőjét, kezet nyújtottam, hogy felsegíthessem. Elfogadta és felhúzta magát a földről.

-    Köszönöm a segítségét… - rebegte még mindig halálra vált, bár kicsit már nyugodtabb hangon. Rámosolyogtam.

-    Nem kellene ezen a környéken sétálnia ilyen későn. Sok itt az ezekhez hasonló rosszfiú, akik az ilyen szép hölgyeket bántják – hangom, mint a mézesmadzag. A nő el is pirult hamar, ahogy a szemembe nézett.

-    Csak siettem haza, mert a gyerekeim…- a mondat elfúlt a hangjában.

-    Semmi baj, inkább hívjon egy taxit az utcáról, s ne a sikátorokban próbálkozzon.

Irányítottam az utca felé, s megvártam amíg megállt neki egy taxi és ő beszállt. Az ablakot letekerve még kiszólt:

-    Köszönöm a segítségét, akárki is maga!

-    Nincs mit – mosolyogtam. – Talán jobb is ha nem tudja ki vagyok – mondtam halkan.

-    Tessék? Nem értettem az eső dobolásától.

-    Semmi. Jó éjszakát!

-    Jóéjt! Viszlát! – intett, majd a taxi elrobogott.

Megvártam, míg befordult a sarkon, majd visszamentem a sikátorba. A Jason nevű a saját vérében fürödve feküdt a földön, már halott volt. A másik kettő viszont még lélegzett, igaz ájultak voltak, de hát így a jobb, nekik is. Lehajoltam ahhoz, amelyikre rátapostam. Egyenetlenül lélegzett. Talán túl nagyot rúgtam a bordáira, s lehet eltörtek. Annál jobb neki is. Lehajoltam és behúztam a két ájult testet az egyik árnyékos kuka mellé. Letérdeltem és a nyakát vettem célba. Na nem mintha máshonnan nem lehetne vért venni. Az ember egész testét erek hálózzák át, igaz az ütőerek, amikből spriccelve törhet elő a vér, csak a nyakon, a karon, és a comb belsőn találhatóak meg igazán bőr-közelben. Valószínűleg a nyakuk volt a legtisztább, különféle buzis sztriptíz-mutatványok nélkül…

Ajkaim a sérültebb srác nyakára tapasztottam, nyelvemmel kitapintva a nyaki verőeret. Hirtelen megmozdult bennem valami. Valami ősi, hatalmas, vadállati ösztön. Már az előbb is éreztem kicsit, a vér szagára és a látványára is már mocorgott, de mostmár igazán rángatta rácsait tudatomon belül. Fogaim hamar megnyúltak és felhasították a bőrt, és az érfalat két apró kis lyukat hagyva. A fémes íz a számba lövellt én meg nyeldekeltem kéjes mámorral. Nekünk a vér ivása maga egy extázis. Az élőholt létünk függ tőle, de a legjobb érzés is egyben. Ha hasonlítani akarnám valamihez, talán a világ legnagyobb orgazmusához lehetne hasonlítani! Hihetetlenül magával ragadó élmény. Erről gondoskodik a Fenevad is, amely minden vámpír lelkében él, mióta elhagyta az élet és a nap aranyló szikráit. Ha hagynánk magunkon eluralkodni, tényleg hasonlítanánk némely régi mese vámpírjaihoz: brutálisan kegyetlen, vérrel folyó út jelezné világunkat, egyetlen lélek sem menekülne el mohó ölési s táplálkozási vágyunk elől.

Nagy kortyokban nyeltem a vért. Szívem a srác fiatal szívével együtt dübörgött a fülemben. S éreztem, hogy annyira a hatalmamban van, hogyha akarnám akár egy erősebb szívással is összeroppanthatnám kicsi szívét. Abba hagytam a táplálkozást. Nem akartam megölni. De a Fenevad haraggal, s mohó vérszomjjal vetette volna rá újra magát a megsebzett prédára. Féken tartottam az akaraterőmmel. Még sosem vesztettem el a fejem. Ha ez megtörténik akár végzetes hibát is ejthetek, hiszen egy vérengző sorozatgyilkos válna belőlem, akire nemcsak hogy a mieink, de a halandók is felfigyeltek volna. Az ilyen, a Bestia által bekebelezett egyéneket általában, hamar megszabadítják földi pályafutásuktól.

Nyelvem a két szemfogam által ejtett sebre tettem és óvatosan végignyaltam. A seb heg nélkül összeforrt. Semmi nem árulkodott arról, hogy vérét vettem. Egy csepp sem ment kárba. Na egyre profibb leszek! Légzése már nyugodtabb volt, valószínűleg szendergésbe ment át, az ájulásból. De még mindig mart belülről az éhség, ezért a másik srácot is megcsapoltam. Miután neki is eltüntettem egy ugyanilyen kis nyaknyalással az akció nyomát, elrendeztem őket, mintha egy autó ütötte volna el őket, s úgy kerültek volna a kukák mellé.

Egy másik vámpír erejét éreztem meg hirtelen. Felpillantottam, a szemem találkozott az idegen igéző lila szemeivel. A sikátor másik végén állt, a háztetőn és engem figyelt. Hogy hogyan tudott ilyen ijesztően közel kerülni, úgy hogy meg sem éreztem, az valószínűleg az álcázó és gondolom más diszciplínáknak köszönhetően alakult így. Csak nézett és rosszallóan megrázta a fejét.

-    Ifjú! Óvatosabb is lehettél volna. Két halandó az ablakból figyelt – szólalt meg a hangja, viharként végig dübörögve a koponyámban. Erősen bariton, de mégis tökéletesen érthetőn, angolul mondta, semmi akcentussal. Pedig tuti nem angol volt. És a szája nem is mozgott. Hogy a francba csinálta ezt? Igaz már sok dologgal találkoztam, de ilyet még nem pipáltam. Bár már meséket hallottam róla.

-    De már alszanak, s nem emlékeznek semmire – hallottam még a fejemben, majd eltűnt a háztetőről, mintha ott sem lett volna.

-    „Na ilyen azért már tényleg nincs!” - gondoltam. Egyenesen rá néztem, amikor zsipsz-zsupsz eltűnt. Egy ideig még tanakodtam, majd nyakamba szedve a lábam, kacskaringósan végigfutottam a fél várost, míg a Menedékemhez értem. Egy kis családi házat vettem a külvárosban. Ajtó, ablak golyóálló üvegből. Kis egyszerű házacska volt. Egy piciny kis előtérrel, ahova a cipőket és kabátokat lehetett tenni, majd egy nagy nappali, amerikai nyitott konyhával. Egy WC, egy fürdő és egy hálószoba volt. A pincét és a kamrát nem hiányoltam. Úgysem kellett semmire. A hálószobában lévő ablakokat acéllemezzel burkoltattam, megerősített falakat húztam fel, a biztonság végett. Bár egy erősebb Vértestvér ellen ez sem vált volna be, de egy kézigránátot még kibírt volna. Ágyban aludtam nappal. Nem kell koporsó! Tudod ki fekszik be oda! Ez is csak egy hülyeség. Max az Öregek fekszenek koporsóba, de nem hiszem. Kicsi, kényelmetlen és elég hülyén nézne ki, ha meglátná valaki hogy abban alszol, nem? Maradok a jól bevált kényelmes franciaágynál.

Lerúgtam a cipőmet, s víztől csöpögő kabátomat és kalapomat az akasztóra tettem. Jó meleg volt benn. Leültem a számítógépemhez, és megnéztem az email-jeimet. Sok barátom volt, sok városból. Azokkal tartom még a kapcsolatot. Bár halandó életem összes elemét elhagytam. A családom úgy tudja meghaltam, mikor egy rabló letámadott egy sikátorban. A régi barátaim szintúgy. Az újak meg vagy sorstársaim voltak, vagy halandó ismerősök, akik semmit sem tudhattak meg valódi személyiségemről. A halhatatlan szövetségeseimmel is kódolt üzenetekben beszélgettünk, kódolt csatornákon keresztül. Nem a kormányszervektől féltünk, mert ugyebár azok is kutakodhatnak az ember digitális postafiókjában, hanem a hackerektől. Akik valamilyen szándékkal törnék fel az ember leveleit. Legyen szó emberi, vagy „halhatatlan” betörőről. Egyik rosszabb, mint a másik. A sok hiedelemmel ellentétben sok vámpír használja ki az új kor technológiáit, de általában tényleg a fiatalok. Az 50évnél idősebb vértestvérek már nem szívesen tanulják meg az újabb gépek irányítását, bár már láttam kivételt. Állítólag a Nosferatu klán már az első számítógépek megjelenése óta benne vannak az iparban. Ők a legcsúfabb teremtések, akikkel találkoztam eddig a mi köreinkben, bár hálisten általában nem mutatkoznak nyíltan, valamilyen álcát mindig találnak, legtöbbször a diszciplínáik vonta fátyollal takarják el magukat az emberi szemek elől, vagy teszik magukat elfogadható kinézetűre.

Semmi érdekeset nem kaptam, csak a szokásos körlevél baromságokat.

Majd leültem a kényelmes bőrfotelomba, és olvasni kezdtem egyik kedvenc írom kötetét, a Lestat a vámpírt. Hihetetlen, ez nő mennyire ráérzett a mibenlétünkre. Azt sem értem, hogy hagyhatták az Öregek, hogy egy ilyen könyv kikerüljön, de hát végülis csak fikció volt az egész. Nagyon jó regény!