Tegnap reggel áldásával ragyogott be minket a nap, mikor a buszmegállóban vártunk.
Városba beérve az egyik temető felé vettem az irányt, hogy kicsit könnyítsek magamon, ha már semmi más alkalmas hely nem volt a környéken.
De az angol temetőt ne úgy képzeljétek el, mint az otthoniakat.
Itt minden ilyen hely ősi erővel átitatott, korhadó, hatalmas fákkal tele amiken csak úgy kígyózik a sok inda!
Az aljnövényzet is mindenhol buja, szaglik az erdő az élettől. Kis mókus rohangászik, kíváncsian méreget, ahogy mellette léptetek, persze nem jön közelebb, hiszen nincs nálam kaja, s annyira nem vagyok érdekes. Biztos látott már eleget ezekből a nagy tuskókból, akik tönkre vágják Földünket.
Szóval reggeli séta a temetőben, munka előtt, nincs is ennél felemelőbb, s ihletettséggel átitatóbb.
Valószínűleg az esti elmélkedés, és hinajána-mahajana meditációs módszerek olvasgatása is még hatásában tartott.
Telefonomba aznapra lett bejegyezve 10 milliószoros nap, így akként határoztam megint csak pozitív karmaépítésre gyúrok aznap, mint minden ilyen ünnepen.
Egy darabig mantráztam, és cigizve-energiaitalt iszogatva haladtam keresztül a 100-200 éves sírok között.
Ahogy mállottak, eltűntek-előbukkantak az erdő bujaságából, sárga-barna levelek szőnyege tompította lépteim a természet harmóniájába beletipró hangját, mondjuk a fákon túl menő forgalmas Spring Bank West út autóinak moraja szerintem már rég kinyírta az erdő hangulatot.
Mantrákat hallgatva kezdtem meg a szórólapozást, majd Ocho Machora váltva s a hét történésein agyalva baktattam tovább. Aznap végre nem esett, csak fújt a szél, s sütött a tőlünk oly messzire lévő nap.
Mily kicsinek is tűnik, holott a naprendszer leghatalmasabb égitestje! És most gondolkodom, de nincs kedvem utánajárni: a világűrből kisebbnek tűnik, vagy nagyobbnak? Szerintem kisebbnek, mivel a légkör csakcsak nagyít rajta... de nicns kedvem kutatni a neten, a megfelelő válaszokért, néha csak jó filozofálni, válaszok érdeklődése nélkül.
De gyakrabban inkább megőrül az ember, mikor választ nem kap, csak a kérdések merülnek fel és rágják, csavarják az ember elméjét, míg az őrület határán lebegsz, mikor már mindegy hogy honnan és hogyan de a választ éhezed!
Így merengtem a döntéseimen, az érzelmek-vágyak kavalkádján, ami tönkre-vágta vasárnapomat-hétfőmet-keddemet...
Azóta a tenger elült, s most folyóként áramlik határolt medrében, mint ahogy mindig is volt, s tűnik mindig is lesz.
És ez az apró szócska mily fontos! Mennyire nem törődnek vele az emberi lények!
Tűnik! Merthát minden csak tűnik, egy pillanatnyi káprázat életünk, s egyet pislogunk és már a végén is vagyunk, s megint számot adhatunk tetteink-gondolataink s szavaink felett, melyeket megtettünk éltünkben, s vágyódunk a feloldozásra, melyet senkitől sem kaphatunk meg, hiszen magunk vagyunk lelkünknek, utunknak kovácsai, akik bizony elég sokszor elbénázzák a vasmunkát... s marad megint a Nagy Kohó, mely kiköpi az új, nyers, még forrón-lángoló-izzó vasat, melyet megint megpróbálhatunk addig ütni-kalapálni, míg az elkezd hasonlítani arra, amit alkotni vágytunk.
Mihelyt készen vagyunk a Nagy Művel, azon nyomban látjuk, nem ez volt az, amit el akartunk igazán kezdeni, amit készítenünk kellett volna, de időnk véges és megint csak elbaszarintottuk...
Tűnik... minden olyan állandónak tűnik. Szinte már mosolygok. Állandó. A legnagyobb hülyeségek egyike, a világot állandónak látni! Minden folyamatosan változik, alakul, megsemmisül-újraszületik. Semmi sem állandó, s aki nem hiszi el, szenvedés lesz része, mert megtartani (abban az állapotban) nem lehetséges azt, aminek elmúlás-átalakulás a léte, a fő ismérve!
Meghalunk minden nap, minden órában. S újra születünk minden új döntéssel, cselekvéssel. Új színt, életet viszünk a létbe!
Ha végül csak eljönnének a földönkívüliek, ők sem szólnának másképp az élet folyásáról, hiszen csak az ostoba hiszi, hogy ma a mának végrehajtott cselekvéseknek haszna lesz a jövőben is. Társadalmilag sem. Hasznos lesz egy darabig, de nem ÖRÖK. Halhatatlan csak a szellem dala, s nem mit anyagból farag!
(ez de szép lett! Örülök most magamnak, s hízlalom az egót, minek semmi köze mostani írásomhoz, de elhiszi hogy ő írta, s majd replikázik önmagát s másokat ámítva nagyságáról.)
Kíváncsi vagyok mikor jönnek már, mikor érkezik a meghívás a galaktikus civilizációkba, és a "vezetőink" mennyire volnának hajlandók a csatlakozásért, a technológiai vívmányokért...
Remélem úgy jönnek majd, ahogy én írnám novellámba, ha egyszer végre ráveszem magam, szankciót szabva, hogy az emberi és más fajok szenvedéseit, egyenlőségét előbbre tartó megvalósításokat megtéve csatlakozhat csak az emberiség a galaxis nagy civilizációinak szövetségéhez. :)
Kitért a tárgytól, de igazából nem is naplónak szánom ezt a blogot, hanem gondolataim megosztásához.
Hozzászólásokat szívesen fogadom. :)
Legyen mindenkinek nagyon szép napja!
Pusszantás - ahogy Hofi mester mondta.
