Szóval, itt vagyunk Afrika! :)
Megérkeztünk az NHQ-ba. 2 nap utazás után végre itt vagyunk.
Meleg van, de most, hogy esik kicsit lehűlt a levegő.
Mióta megjöttünk fúj a szél, állítólag nem átlagos jelenség, de jól esik, nincs annyira kánikula így.
De azért simán 30 fok fölött van így is. Ez az igazi tél! Az ám! :)
Utazásunk története egy éves szopással kezdődik, amit a CICD nevű szervezet, önként vállalt rabszolgáiként töltöttünk, hogy „felkészüljünk” az afrikai önkénteskedésre. Hát végülis megérte.
Olyan sok jó emberrel találkoztam, olyan barátságokat tudtam kialakítani teljesen multinacionális szinten, mint még soha életemben! Sosem akartam afrikába menni, meg sem fordult a fejemben. De mivel angliába terveztem menni, viszont munkát otthonról nem találtam, így maradt a szervezet („iskola”). Fél évig csak melóztunk, és főzőcskéztünk, takarítottunk. Mindenkinek megvan a maga helye az iskola mindennapi életében. A „diákok” készítik a reggelit-ebédet-vacsorát, s utánuk is ők mosogatnak, egy heti úgynevezett rota alapján, ahova mindenki be van osztva, attól függően kinek hogy van ideje naponta.
Fél évig Gaia „képzésen” voltunk, ami a minden reggeli „Morning Spot”-októl eltekintve semmiféle képzésre nem hasonlított, de ezen idő során összegyűjtöttük azt az 5400 fontot, ami a DI (development instructor – fejlesztési tanácsadó) képzéshez kellett. Persze lehetett jönni úgy is, hoyg egyből kifizetted és csak tanulni jöttél. Nem sok ilyen ember van manapság. Azok is csak nyugati országokból általában.
A fél év letelte után (még plussz 3 hét ráhúzással) elkezdhettük végre DI képzésünket, ami az afrikai munkára volt hivatott felkészíteni minket. Amit röpke két hónap után realizáltunk, semmit sem fognak tanítani, ami igazán segítene a túlélésben, vagy legalábbis valamennyire is felkészíthetne arra, amit itt kell csinálnunk.
(Amiről még mindig halvány lila gőzünk sincs. A következő pár napban majd bevezetnek a dolgokba.)
A DI során hallottunk sok összeesküvés elméletekből ismert dolgot, miért is az USA teszi ezt meg azt, meg hogy miért is van az, hogy a 3. világ országai ilyen szegények, miért alakult így, s miért van még mindig így. Volt néhány ismeretlen dolog is, bár számomra a nagyrészt már hallottam. Ez a tanulás dolog is úgy ment, hogy írni kéne erről-arról, aztán kaptunk doksikat, vagy keresgéljünk válaszokat a neten… Nagyszerű volt… röhejes.
Meg persze ezen fél év alatt is gyűjtenünk kellett pénzt, de csak 2000 fontot. (eredetileg 1300 lett volna, de mivel nem tudtuk összeszedni Gaia idő alatt a pénzt, így áttolódott DI-ra. Ezt a suli minden csapattal megjátszotta. Természetesen, ha számoltuk azt a pénzt, amit fizetniük kellett volna, akkor már rég meg lett volna a pénzünk, de mivel ez csak amolyan virtuális pénz, a tanárok úgy játszhatnak az összeggel, ahogy csak akarnak. Nem is érdekel már, csak sokszor baromira felhúzták vele az ember agyát! És persze az első 3-4 hónapban a DI során végig a pénzzel parádéztak, hogy mennyire nem sikerül összegyűjtenünk! Aztán abbahagyták.)
A pénzt utcán való magazin (suli sajátja, mi, DI-ok gyártjuk) árulással kéne összeszedni, ami eltekintve pár szerencsést, alig ment nekünk. Darabját két fontért árulva kéne összeszedni a pénzt, ami szinte lehetetlen.
Találtunk szórólapos melót éttermeknek, meg újságot szállítottunk ki.
Persze DI-ként sok időt töltünk a suliban (csak minden 3-4. héten mentünk ki dolgozni), így sokkal több szivatást és melót is kaptunk a nyakunkba.
De végre befejeztük. A végén még volt egy nagyon komoly vizsga is, skype programon keresztül (internetes videó-telefon) Mozambiki One World University (egy világ egyetem) tanáraival. Ami a feltette az I-re a pontot, annyira röhejes volt.
Utolsó héten még elmentünk Hull városába vásárolgatni olyan cuccokat, amiket hasznosnak éreztünk kihozni.
Vasárnap hajnali fél 8-kor pedig elindultunk!
Kocsival bevittek Hullba, onnan meg a National Express busszal Londonba mentünk 11-en, a 13 fős csapatunkból. (két magyar, akik Indiába mennének, még nem kapták meg a vízumukat, így várniuk kell arra még 3-4 hetet angliában.)
6-7 óra buszozás után London Victoria állomáson átszálltunk és egy másik busszal mentünk Heathrow reptérig (1-1,5 óra buszozás).
Már reggel adódott problémánk, ugyanis volt fizetve a táskák miatt plusz pénz, de mivel a busz csomagtartójának több, mint felét elfoglaltuk, így még 20 fontot fizetnünk kellett. Sebaj, majd visszavesszük a CICD-től kapott utazási pénzből.
Este 5-6 körül értünk oda, majd becsekkolás előtt megpróbáltunk megenni minden kaját-piát, amit kaptunk, ne dobjuk már ki, mivel repcsire nem vihetjük fel.
8 órakor első csalódásunk: nem olyan baszottnagy géppel repülünk, mint amit beígértek. Azt hittük, amolyan kontinentális 2-300 utasos repülő lesz, de jóval kisebb volt. :( De legalább kényelmes! :)
7 óra repülés Etópiába, Addis Ababa reptérre. Ott várnunk kellett az átszállással, és itt történt meg a fél éves elválás egymástól. 6-an mentek Zambiába, két különböző helyre. Egy páros ment Botswanaba, de ők először Johannesburgba (Dél-Afrikai Köztársaság) repültek, s onnan buszoznak tovább Gaboroneba, Botswana fővárosába, s majd később mennek a Kalahári sivatag szélére.
Mi meg hárman jöttünk Malawiba, Lilongwebe, a fővárosba. Ezt a részt már nappal, s végre ablak mellett ülve töltöttem. Előzőleg aránylag aludtam másik gépen, mivel a középső sorban ülve nem láttam szinte semmit, csak mikor már nappal volt.
Lilogwebe dél körül érkeztünk, jól meg is ilyedtünk, mikor a vízumot kérve minket kettőnket, nem akartak átengedni először. De végül egy srác kisegített, meg a határőrök főnöke is odaröppent, hogy „Nincs itt semmi baj! Csak menjenek!” :) Nagyon jópofa volt. Ujjlenyomat fotókat vettek ott egy géppel mindenkiről… nekem fura, de okés, nem ellenkezem.
Utána pénzváltás. Érdekes, hogy az országon kívűl elvileg sehol sem lehet Malawi Kwacha-t váltani… 641,737 kwachat kaptunk egy fontért, ami nem rossz. (oké nekik tuti nem jó, hogy ennyire szar pénzük van, nekünk viszont király)
A reptér kapujában várt minket egy taxis DAPP papírral és a neveinkkel a kezében, két hordár segített persze egyből kivinni és berakni a kocsiba a sok táskánk. (ha már két 23kg-nál nem nehezebb, egy kézitáskát, egy laptopot – e kettő nem lehetett több 7kg-nál – tudtunk hozni, naná, hogy kihasználjuk!)
Itt megtudtam, mi is az a tip, borravaló, amit nagynehezen egy ezressel letudtunk és nagyon örültek, persze nekünk fingunk se volt róla mennyi a szokásos… Meg ahogy meglátták a manit, mondták is hogy mindegy mennyi, majd elosztják… 96ezer kwacha lobogott a kezünkben, mi meg mint gyerekek, mikor először fognak pénzt, álltunk sután.
A taxi elvitt először egy szállóba, amit elvileg Cedric (a DI-okért felelős srác a DAPPban) mondott neki, persze mi nem ezt a szállót hallottuk kedvenc tanárunktól, úgyhogy mondtuk neki vigyen a Mutzafaba, ahova nem teljesen készségesen de elvitt.
Ja még a kocsiban volt alkalmunk beszélni telefonon Cedriccel, akit először abszolút nem értettünk, de oké. Szal szálló előtt még elmentünk buszállomásra, ahol vettünk jegyet már Blantyre-be.
Jók ezek a beszélgetések a helyiekkel. Alig tudnak angolul és nem értik mit mondunk, de mi se nagyon őket. :) Majd csak megszokjuk és kialakítjuk a közös nyelvet, mint ahogy mindenhol meg lehet oldani. Miután lebetűztem is a nevem, utána is Balar került a csekkre, sebaj, egye kukac mondom, kérdezik, akkor így hívnak, papírokat meg nem mutatok. 8000kwacha/fő volt a jegy. Oké, ez már azért 3-400km-es, 4,5 órás buszozás. Itt inkább órákban mérik az utazást, mivel néha az utak és a járművek minősége miatt is totál eltérő lehet egy-egy kilométer megtétele is.
A szálló kis egyszerű és szép. A recepciós lányok aranyosak voltak. Szúnyogháló alap volt a szobákhoz, meg nekünk reggeli is a duplaágyas szobához, a singlehöz, csak dupla árért lett volna (lényegében így is kaptunk mind a hárman reggelit) :)
Vettünk egy hidegvizes fűrdőt, ejj de isteni volt! Azért angliai 0-10 fok után 25-35 kicsit ütős!
Az időeltolódások, és a szakaszos alvások miatt jól ki voltunk fáradva, de azért még beiktattunk egy gyors boltozós „városnézést”.
Szakaszos alvás, mivel minden két órában felébresztettek és kaját toltak a képünkbe Ethiopian Airlines-on, de szerintem jó volt, meg elég is. Kaptunk piát is. Ittam egy két decis bort, meg egy kis Heinekent és ki is dőltem. :) Utána már nem ittam több alkoholt.
Lilongwe… hát nehéz lenne városnak nevezni a mi fogalmaink szerint. De még a falvakat is falunak. Amolyan pár ház, épület együtt, aztán szántóföld-legelő, majd megint valami épület kupac. Az utak mentén mindenki mászkál összevissza. Mindenhol az út szélén árulgatnak, szinte mindent! Autógumitól elkezdve, görögdinnyét, kukoricát, ruhákat, telefonkártyát, karkötőket, mindent! Bicikli szerviz is volt az utcasarkon!
Naszóval leléptünk boltozni, bekenve magunkat napolajjal. Első boltban max fél literes üdítők és szörpök voltak. Aztán szemrevettünk egy kis piacot is, de az amolyan kis nagyon mocskos, és szinte semmi vízféle nem volt ott.
Egy srác hozzánk csapódott és a képeit próbálta ránksózni, nem akarta megérteni, hogy nem akarunk vásárolni. Jópofa volt! Összességében mindenki barátságos, ahogy eddig is hallottam előtte.
A fővárosban láttunk jópár fehér embert is, nagytöbbségben arabokat, meg ázsiaiakat. Ez nagyon meglepő volt Etiópiában is, hogy a fél gép fehérekkel volt tele! Nagyon sok a kínai, vagy más ázsiai nemzetiségű! Hallottunk róla, de nem hittem el. Mostmár láttam is.
Vissza Lilongwébe: A srác jól útbaigazított minket és végre lekopott, mikor belátta, hogy először boltozunk, eszünk-iszunk, aztán utána biznisz.
Találtunk ugyanolyan bevásárló centert, mint amik angliában voltak, de itt ugyebár afrikai, malawi stílusban. Volt Spar is, de zárva. Mindegy, elmentünk egy másik nyugatinak tűnő nagy szupermarketbe, ahol tudtunk végre venni vizet (repcsi után alig volt már valamink, csapvízből meg nem akartunk kockáztatni. Vettünk kaját is a mai utazásra. Majd beültünk egy grill étterembe, ahol szerintem drágán, de magyar árakhoz képest olcsóbban megkajáltunk, kétszer is. A srác persze odatalált, de arrébbállt, mondván, majdha megkajáltunk… Egy 9 éves forma kisgyerek is odajött, hogy éhezik és adjunk pénzt. Nehezemre esett, de nem adtam neki. Kiálltam a próbát. Kis vézna testével, könyörgött egy kis pénzért, és elutasításom után is ott lődörgött még körülöttünk 10-20 percig, mindig lesve az alkalmat, mikor ránézünk és akkor újra kezdheti. Nagyon nehéz nem adni, mikor nekünk van pluszban. Persze nem sok, de nekik az a kicsi is számítana. Tudjuk, hogy igazából nem változtat semmit sem az összképen, ha adunk nekik. Csak még többen jönnek majd oda, utána meg nem akarnak lekopni. De ezért jöttünk mi ki, development (fejlesztési) önkéntes munkára, hogy segíthessünk, úgy, hogy az a segítség tartósan jelen legyen az életükben később is. Legalábbis reméljük, hogy amit elkezdünk projektet, amit adunk a fél éves munkánk során, az építőbb jelleggel hat, mint az a pár kwacha, amit odavetve, a napi szükségletet, ha fedezi. Amit, ahogy hallottuk sokan csak alkoholra költenek…
Még mindig nehezünkre esik elhinni, hogy Afrikában vagyunk, holott teljesen más klíma, feketék mindenhol, másfajta növényzet, fák, városok, falvak terülnek el a szemeink előtt.
És a hegyek, jajj azok a semmiből az égnek szökő, teljesen szokatlan formák! Gyönyörű a látkép! Amint sikerül, képeket is toldok majd hozzá, hogy láthassátok milyen látványban van részünk!
A srác, akinek nem sikerült megjegyeznem a nevét, nevezzük művésznek, felvette a fonalunkat, ahogy elhagytuk az éttermet, és a szállóig nem is sikerült lekoptatnunk. Nagynehezen sikerült végre beláttatnunk vele, hogy nem veszünk semmit. Mindig azzal jött, mikor mondtuk, hogy alig van pénzünk, hogy az a kicsi is sokat jelent neki, mivel faluról jött, és kéne utazáshoz.
Végül csalódottan elment, mikor megértette, hogy önkéntesek vagyunk, akik csak utazásra, meg kajára kaptak pénzt, s nem tudnak belőle költeni.
Mivel már délután vettünk egy hideg zuhanyt, így csak bementünk szobáinkba, és bevettük végre a Doxycyclinet (malária elleni tabit), mivel egész utazás alatt alig volt vizünk, és sok vízzel kell bevenni, s utána ülni fél órát. Aztán kicsit beszélgettünk még a recepcióssal, aki nagyon aranyos csajszi volt, majd tente.
Kitapasztaltuk, hogy hogyan tudjuk használni az ágy fölötti szúnyoghálót, és elvetve a takarót a szekrénybe, a kapott törülközőkkel takaróztunk. Még így is meleg volt, úgyhogy csak a lábamat takartam be vele, ami érintette a hálót.
Ma fél 6-kor keltünk, kis reggeli (tojás, sültkrumpli, kenyér), taxisunk már várt ránk. Elvitt a buszállomásra, majd fizetés után távozott, sok jót kívánva.
A buszon rajtunk kívűl még két fehér utazott. Szép nagy nyugatias busszal utaztunk 4 és fél órát Blantyre-ig. Kicsit esett is út közben, de hamar elhagytuk.
Ahogy elhagytuk a várost kiterült előttünk a látkép. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű ez az ország!
Hegyek-völgyek mindenhol! Amikor meg sík, akkor a távolban látsz hegyeket, vagy éppen azokon mész. A buszos nyomta neki, mint az őrült. 3-4-szer találkoztunk rendőri ellenőrző pontokkal, egy során egy fekete nőnek le kellett mennie, mert volt valami doboz a raktérben, ami az övé volt és nem tetszett a rend őreinek. A sofőr és az utaskísérő hölgy bement vele a rendőrházba, majd folytattuk utunkat. Nem tudom kellett-e neki fizetni, vagy valami. A kisebb buszok, az amolyan átlagos afrikai buszok (ahol hering módra, tömve ülnek az emberek) minden egyes álló helyben megrohanták az árusok, s az ablakon keresztül árulták a portékákat.
Blantyrebe érve, a nyugati kultúra jobban kiütötte a fejét itt, mint a fővárosban. Sok nagy bolt, nyugati cégek jelen vannak ott. Szép gyöpökkel az út felé, üvegcseréppel a kerítések tetején, vagy szögesdróttal. Láttam olyan kerítést is, ami CSAK szögesdrótból állt! Na azon menj át paraszt! :)
Az emberek és színek forgataga ez a világ! Ahogy hallottam is, az afrikaiak nagyon szeretik a színes ruhákat. A városiak szép, új ruhái, cipői szöges ellentétben vannak a szegények szakadt, régi ruháival. Sok helyen lehet látni fél lábú, félkarú embereket, sebekkel tarkított arcokat.
A busz pályaudvaron Cedric és két másik hapsi várt ránk, segítettek bepakolni a dzsipbe, majd elhajtottunk. C ment máshova, mondta, majd holnap találkozunk, elbeszélgetünk.
Egy olyan jó egy órás út során, a nagyrészt azon az úton haladva, amin jöttünk a busszal is, majd lekanyarodva földútra, 6 km-t olyan jó fél óra alatt tettünk meg (tábla szerint 6).
Majd megérkeztünk National Headquarterbe (nemzeti főhadiszállás), ahol Flóra várt minket. Ő nemsokára megy vissza, már letöltötte itt a fél évet. Elvitt minket a szállásig, bemutatta a helyet, majd elmentünk ebédelni. Ami egész jó kaja volt. Itt főznek, mosogatnak az emberre, nem kell az ujjadat sem megmozdítani, még a tányérokat is kihozzák-elviszik.
Nagyon szép, új házakkal teli hely, itt is tanárképző működik, meg persze itt van minden fejes is az országból. A vezetők dánok a helyiekkel együttműködve.
Mindenki kedves és két nap tapasztalatból leszűrve, azt mondhatom ez jellemző az országra, ahogy a kérdés is: Hello, how are you? (hello, hogy vagy?) és néha meg sem várják a választ, vagy a válasz után elmennek. De hogy mindig ezzel kezdenek tuti!
Aztán egyszercsak üvöltés és látom Natyt jönni, a kedvenc mamikámat. Felpattanok ő meg rohanva ölel át! Őt bírtam a legjobban az előző, még itt lévő csapatból. Felajánlotta, hogy később elmehetünk vele boltba, mert ő megy.
Kaja után visszamentünk szobába, bekentük magunkat napolajjal, mert eddig nem volt nap, de ha elmegyünk sétálni, még lehet. Igazunk is lett, mert kisütött.
Kisétáltunk vele a közeli „faluba”, közben sokat mesélt, persze csak magyarul, az angol valahogy nem megy neki. Tud vagy 5-6 nyelven beszélni, de angolt istenúgyse tudta megtanulni, csak nagyon alapszinten. Sokat mesélt mivel kell vigyázni, mit lehet. Mesélt kalandozásairól, hogy hogyan szökdösik ki állandóan, és megy el erre-arra.
Az emberek szerinte nagyon megbízhatóak, és kedvesek mindenhol. Nem kell aggódni, ha mégis valaki agresszív, csak kicsit fel kell emelni a hangot és máris meghátrálnak. Azért kell hozzá vér a pucában, hogy üvöltsek egy kigyúrt feketével… de majd kiderül lesz-e rá szükség. Remélem nem.
Bankkártyát lehet csináltatni útlevéllel, de küldeni, kivenni pénzt másik országban nem lehet, csak kapni lehet rá manit.
Azért majd még gondolkodom rajta csináltassak-e.
Telefonkártyát már vettünk a kis boltban. Ott Naty vett egy rakat nyalókát is, amit szétosztogatott a ház körül őgyelgő kölykök között, akik nagyon aranyosak! :)
Fotózgattunk, fotózott rólunk képeket.
Visszaérve netezni jöttünk főépülethez, de egész eddig nem volt net, most mindjárt megpróbálom, addig meg gépbe írogattam. Ki kellett írni magamból a dolgokat, amik felgyűltek e két nap során.
Persze a teljességet nem tudtam visszaadni, amit átéltünk, ezt a nagy változást nem lehet visszaadni, és valószínűleg ki is hagytam egy csomó dolgot. Majd pótolom.
Az előbb esett kicsit az eső, de hamar elment. És ahogy kinéz a szél is távozóban van, de legalább hűvösebb van, vagy csak itt a tető alatt.
Egy csomó ember bemutatkozott, persze a nevüket vagy meg sem értettem, vagy agyam azon része alapból kiszűrte, ami nem tartotta fontosnak megjegyezni őket, hiszen holnap után, csütörtökön megyünk majd Amalikába, a projektünkre.
Elvileg 30-40 km-nyire van innen, de azért jó másfél óra, vagy több utazás.
Sok képünk még mindig nincs mit fogunk itt csinálni, de az biztos, hogy túristáskodni is fogunk, persze az olcsó utakon, mivel pénzzel nem leszünk eleresztve. Havi szinten kapunk majd 150 dollárt, asszem.
De ha megtaláljuk az olcsó dolgokat, akkor sokat ki tudunk használni ebből a pénzből, és még félre tenni is tudunk.
Aggódom is, de sokkal jobban hajt az ismeretlen felfedezése iránti vágy, mint ez!
Mások, sokkal rosszabb helyeken, helyzetekben is megoldották a dolgokat, úgyhogy nekünk is menni fog. Mi ketten tuti összefogva fogunk dolgozni, a fiatalabb társunk viszont vagy alkalmazkodik és felnő az itteni helyzetekhez, együttműködik csapatként, mint ahogy eddig nem csinálta, vagy mehet egyedül amerre lát!
