
Ma (szerda) végre nem esett. Tehát vártunk, hátha majd szól valaki, hogy mit is tudunk csinálni... semmi... szal most netezünk...

Feldíszítve minden?

Hajnali kettő. Felébredtem, hogy már megint azok a dögök hangoskodtak a tető alatt. Ja róluk még nem meséltem. Van valami szomszédságunk a fém hullámlemez és a fa álmennyezet között. Valószínűsítjük, hogy valami egérszerű rágcsálócsalád lehet. Sokszor napközben is rohangálnak, neszeznek, vinnyognak. De az utóbbi éjjeleken felébredünk rájuk, mert vagy fél óráig vinnyognak pont az ágyunk fölött! Tegnap csak kiabáltam, tapsoltam, ma már kipróbáltam a „szandált vágunk a plafonhoz” régóta egyetemeken edukált módszerét. Hát nem jött be, a kis rohadékok még mindig vinnyogva-neszeztek! Mindegy is, mert utána megint rákezdett az eső, ami elnyomta a hangjukat. Megint szakad. Vagy legalábbis úgy tűnik a fém tetőről jövő hangos dobogásból. Felváltva, hol szakad, hol meg éppen hogy csak csöpörög. Ez az esti program. Ja meg no áram. Egész délután-este nem volt semmi, most bezzeg felkelek 2 órakor és van áram… Gondoltam cigizem egyet, aztán majd írok. Az áram hiányában a tekerhető zseblámpáinkkal menőzünk itten egymásnak a házban, meg a villámok fel-felvillanó fénye volt még világítás. Mert, hát nem vettünk gyertyát az utóbbi két alkalommal sem, mikor Shopriteban voltunk. Oké, alkar hosszúságú, 6-os pakkjaik vannak, s nem is olyan olcsó, de vazzeee… sokkal kényelmesebb, mint itt szarakodni, tekergetni a lámpát… majd legközelebb már veszek.
Hétfőn elvileg megyünk Blantyrebe megint, malária tesztre. (kötelező mennünk minden hónapban, „tanáraink” kikötötték a CICDben.) Még le kell zsírozni Maggievel, de csak nem lesz probléma.
Végre kaptunk programot arról is, hogyan töltjük majd karácsonyi szünetet (lásd alább).
De először az utóbbi napok eseményeiről írok. :)
Asszem arról már írtam, hogy 7.-én elmentünk megnézni a környék egyik kiemelkedő dombját, milyen a látkép, lőttünk sok fotót, izzadtunk sokat, és tanultunk újat: mindig vigyél magaddal vizet Afrikában. :)
Vasárnap igazából nem csináltunk sokat, K.-val elgyaltunk boltozni. Persze az út során Thunga faluba, van vagy 3 kis bódé-ház bolt. Mind zárva. Az utolsó, ami inkább hasonlít kocsmára az nyitva volt. Bent sötét, piaszag, pár részeg. A pult fölött plafonig csibeháló, a közepén van csak egy méteres hézag, ahol ki lehet adni, a választott termékeket. A mellettem álló részeg persze asszisztált mindenhez, s végül még meg is akarta hívatni magát valamire (amit természetesen nem értettem, de nem is érdekelt), amire nem hívtam meg. Vettünk zsömle szerűséget darabja 50MK, 10db-os zacsi 500. Meglepő, édes volt, de finom. Vettünk még üdítő port. Az ananászos, kólás, málnás, narancsos. Nekem az első kettő jött be. Csajoknak leginkább a kóla. Persze a kofolát jobban hiányolják. :)
Bocs, kis félbeszakítás:
Most voltam kint cigizni. Fasza az egész udvar víz alatt áll. Villámok világítják be néha a tök sötét éjszakát, és tiszta víz minden, odakint. Úgy érzem nagyon jó, hogy van álmennyezetünk, mert ha nem lenne… nem tudnánk aludni. Ha már egy kicsit is esik (nem csak csöpörög) néha olyan, mintha géppuska tüzelés lenne, vagy nem is tudom száz madár szteppelne a tetőn. Persze ma mostam, és most esik, egész délután-este-éjjel. Már fél 4 van, persze a kakas már 3-kor fújta az első ébresztőt. Ja igen, meséltem már az itteni rendszerről? 3-kor riaszt elsőként a kakas, ahogy közeledik a hajnal, egyre többször. Persze 5 körül felkelnek a szomszédok is, és nekiállnak bömböltetni rádiót, vagy csak zenét. Hol a szemben lévő család (3 kis srác, max 10 évesek, egy csajszi, aki szerintem olyan 16, egy másik csaj, akinek nem tudom belőni a korát, és persze kopasz is, malawi stílusba, meg a fater, aki a DAPP-nak dolgozik.), vagy mellettünk Maggie. 7 körül a kissrácok, csajszi(k) elhúznak suliba. De már 1-2 körül vissza is vannak és onnantól ők hangoskodnak. A kissrácok visongatnak, dobolnak a lavórokon, a kakas nyomja egész nap. És este 9 körül általában még megy a tv, vagy zene. Persze ma áram híján csendesebbek voltak. :) De azért ment egy kicsit a rádió, szerintem elemes.
Vissza a történésekhez. ;)
Öööö… Á! Hétfő.
Reggel mentünk kajálni, majd vissza táskákért, mert megyünk sulit látogatni. Harry és Wilfred irodában, gépeznek. Mai program? Ja, hát ma hétfő van, ilyenkor készítjük a heti programot. Szóval megbeszéltünk egy programot (ami utólag totál más lett, na mindegy), minden napra suli látogatással, csak-csak ismerjünk már meg párat, még karácsonyi szünet előtt. Merthogy ezek a szemét mázlista lurkók, már péntek után (vagyis mától) nem lesznek suliban január 6-ig, vagy meddig.
Aztán délutáni program meg, gondolkodjunk K.-val, hogy mit is kéne csinálni abban a 3 csoportban, amit mi kaptunk (lány klub, olvasó klub, és felnőtt oktatási klub). Sok ötletünk nem volt, de próbáltunk keresgélni neten, meg gondolkodtunk könyvekről. Pl.: Kis herceg.
Lány klub… mivel lehet lekötni 6-14 éves lányokat? Megtudtuk azért, hogy nem az egész általános iskolás korosztályra vonatkozik, hanem olyan 10-15 évesekig. Király…
Kedd: Mentünk volna első iskolánkba, de reggel jött Maggie, hogy muszály lenne elmennünk a bevándorlási hivatalba, merthogy ki fognak rúgni országból, ha nem újítjuk meg vízumunkat. Nem értettük az egészet, de hát mit tudunk tenni. A vízumunk elvileg február közepéig érvényes. Elmentünk Blantyrebe, persze megtöltve a kocsit, K.-val inkább úgy döntöttünk nem nyomorgunk a hátsó ülésen, inkább beültünk kettesben a csomagokkal a hátsó fertályába a kocsinak (zárt platós Mitsubishi), hát mit ne mondjak, kényelmesebb volt ott zötykölődni a betonútig, mint elől az ülésen. Visszafelé már nem esett annyira jól. :)
Városban elmentünk a DAPP irodába, ott átszálltunk Cedric kocsijába, és elmentünk bevándorlási hivatalba. 1-2 óra várakozás után (meg Cedric kifizetett fejenként 5000 kwachat az új pecsétért) megkaptuk újított pecsétű útleveleinket. És mostmár január 17-ig érvényes a vízumunk! Mi van?! Most akkor mi a fészkes fenéért kellett idejönni és szenvedni vele, ha csak rövidebb időt kaptunk rá? De valami olyat magyaráztak Cedricék, hogy 3-4 napon belül kitoloncoltak volna országból, mivel az a vízum, amit kaptunk, csak belépésre jogosít (meg persze 4 hónap maradásra, de nem baj…). Mindegy, de így január 15.-én vissza kell mennünk meghosszabbítattatni.
Na a rohadt kakas rákezdett már megint – 3:54.
Bár ennek örömére, hogy városban vagyunk, megkértük Maggiet, hadd menjünk már el vásárolni. És mivel hétfő délután Lindától megkaptuk a pénzünk (3 heti lét, merthogy karácsony, meg ilyenek) nagybevásárlást rendeztünk. Sok kenyér, vaj, párizsi, ketchup, pufi (olyan, mint a kuki, csak ízesített, és kis gyűrű formájú, és baromi olcsó!), instant kínai levesek, kuszkusz… K.-nak TNM sim kártya, merthogy kaptunk 2000 kwacha TNM feltöltő kártyát is! Ezentúl elvileg minden alkalommal havi manit és telefon kártyát is kapunk.
Szerda: Mivel Harryéknek valami programja volt, így megkérdeztük Richardot, aki az ifjúsági center vezetője (véleményem szerint semmit sem csinálhat ott), hogy elkísérne-e minket egy iskolába.
Kaja után vissza házba, cipő-táska, majd indulás az isibe! ;)
Átmentünk a túloldalra, fel, keresztül az eukaliptusz erdőn, domb túloldalán le, átkelés az életveszélyesnek tűnő palló-deszka hídon, fel a dombon, be a faluba. A templomban lett volna okítás, de aznap éppen nem volt, így mentünk tovább a Chimkwende általános iskolába (ami keddre lett volna program). Persze kisasszony nekiállt fotózni, tódultak a gyerekek, ugrálták körül mindenhol. A legviccesebb, mikor megmutatta nekik a fotót, akkor elkezdtek visongani. :) Egy öreg néni megkért minket (Richard fordított), hogy készítsünk róla képeket, a fiaival (és/vagy unokáival, ki tudja). Nem igazán értem miért jó nekik, ha valaki lefotózza őket, ha soha nem látják azt a képet megint… K. szerint csak örülnek annak, büszkék rá, hogy van róluk fotó. Ki tudja, lehet igaza van. Ma gondoltam rá, hogy végülis tudunk nyomtatni, mi van ha kinyomtatom nekik a fotót, s legközelebb odaadjuk? Biztos örülnének.
A suli tanárijában mindenki bemutatkozott, kicsit beszéltek suliról, majd elkezdett két tanár mutogatni cuccokat, amiket készítettek a gyerekek(nek) oktatási segédletként (igaz mind a szekrényben volt, bezárva, a tanáriban, de sebaj…).
Visszafelé másik úton jöttünk, de itt még nagyobb-hosszabb farönk-deszka kombó híd volt. Ezért egészen ijesztő tud lenni, mégha csak két méter mélységben is van alattunk a patak!
Csütörtök:
Mivel megint se Harry, se Wilfred nem ért rá, így Richarddal mentünk meglátogatni Bvumbwe általános iskolát (oké többször nem írom le, általában ilyen iskolákba megyünk). Azon az úton mentünk, amin tegnap visszafelé, szóval már kezdem megjegyezni. Csak most hosszabban, még plusz két dombbal. A sulihoz közelebbi völgyön egy nagyobbacska patak és végre egy betonhíd volt, igaz ez is hagyna maga után kívánnivalókat, már csak ránézésre is. Asszonyok mostak, gyerekek fürödtek, lubickoltak, halásztak (szerintem szúnyoghálóval). A suli az eddigi legjobban összeszedettnek tűnt, márcsak a tanáriból kiindulva is. A falon körbe teljes rendszerezettséggel voltak ott a statisztikák, adatok diákokról, jegyekről, tanári feladatokról, meg tárgyakról, amiket dapptól kaptak. Nekik van egy nagyobbacska (afrikai mértékkel mérve) könyvtáruk. Ennyi könyvet még nem is láttam itteni sulikban. Két tanár körbekalauzolt minket, megmutatva az iskola veteményes kertjét, ami félig kész csak. És ecsetelve a tervet, hogy majd hogy eladják a maize-t, aratás után. Igaz, hogy azt inkább a gyerekeknek kéne adni, legalábbis ez a terve a suli kerteknek itt. Ja igen, mindent a diákok csinálnak vele, és vizet is ők hoznak a völgyből (suli a domb tetején van, szerintem 2 km-re a pataktól).
Visszafelé még megnéztük volna piacot, de elég kihalt volt. Oké kedd és szombat a piacos nap.
Péntek:
Már tegnap volt valami kevergés akörül hova is megyünk ma, mivelhogy Wilfreddel mentünk volna Naphyio isibe, de végül reggel Harry mondta, hogy kéne menni Thungába, Thyoloba és Chimkwendebe is. K.-t egyedül nem akartam elengedni sehova sem, vazze mégiscsak egy szöszi kis, fehér csaj! Úgyhogy együtt mentünk Chimkwendebe, ahova már az utat is vágtam.
Láttunk nagy bogarat, agamát (vagy csak egyszerű gyíkot). Ahogy odaértünk sulihoz, befordult a DAPP autó és kiszállt belőle Sztanziasz (egy srác, aki nemrég vizsgázott és már egy ideje a DAPPnak dolgozik, tanít, stb… mindenki imádja suliban). Vazzee, ha mi tudjuk ezt… akkor is gyaloglunk, mert az jó! :) Még ilyen dögmelegben is! ;)
Suli záró nap volt, tehát mindenféle kirakodás, előadás. Nagyon aranyosak voltak a kis kölykök, bár nagyon sokan voltak, és kicsit irritáló, mikor több száz kölyök bámul! Állandóan!
Az még hagyján, hogy falvakon keresztül menve is mindig sikongatják, hogy Azungu! Azungu! Azungu! (=fehér ember), még akkor is, ha nem is látjuk őket! Két millió fényévre vannak, de visszhangzik a rét az Azungutól, mikor közelebb érünk, akkor látjuk meg őket egy kanyar után, a bokor mögött! Hogy a fenébe vesznek észre! Amúgy nagyon aranyosak szoktak lenni, sokszor jönnek felénk, de mikor közelebb érünk, elrohannak.
Persze leültettek a sokasággal szemben, míg mentek az előadások, aztán nekem kellett átadni a jó tanulóknak az ajándékokat. Többségben lányok voltak, de szerintem ez otthon is így van, a lányok jobban szeretnek tanulni, vagy nemtom. Viszont olyan zavaró volt, mikor odaértek az ajándékhoz (hozzám) letérdeltek elém és karjukat a magasba, felém emelve vették át az ajándékot, és persze senki sem akart kezet rázni, de visszafordulva általában megtették (mikor tanárok szóltak nekik). :)
Előtte is vártunk, ünnepély után is, szóval volt időnk átnézni a listát. Hát matekból nagyon kevesen értek el 15%-nál többet, az összes évfolyamból! Nem tudom mi, de valami nagy gebasz van itt ezzel. Nagyon büszkék voltak arra a diákra is, aki összességében elérte a 690 valahány pontot a 900-ból! 8. évfolyamból. (minden tantárgy 100 max pont, tehát %)
Érdekes, hogy náluk csak 1-4-ig terjednek az osztályzatok.
De nem is volt baj, hogy vártunk mert már ünnepély alatt elkezdett dörögni az ég és jöttek a nagy felhők, s utána 10-15 perccel nekiállt szakadni az eső. Mázlinkra esőmentes hazautunk volt, Sztanziasz viszont velünk jött. Kicsit idegesítő a srác, mert be nem áll a szája és állandóan olyan… nem is tudom tenyérbe mászó, de jó arc is egyben. Meg legalább sok mindent kérdezhettünk tőle.
Pl. erről a 3 hónapos utazásról. Nem is tudom írtam-e már róla. Itt a DAPP-os tanárképzőkben (környező, szub-trópusi afrikai országokban) már elterjedt, itt az első ilyen buszos-tanulós utazásos képzés indult. Január közepén fog utazni a szeptemberi csapat, keresztül a környező összes országon (Namíbia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, Tanzánia). Mindenhol tanulnak, ismerkednek az adott kultúrával, életmóddal, életfelfogással és tanítási módszerekkel, tehát „csinálva tanulnak” (Learning by doing!), ami szerintem az egyik legjobb módszer. Mert nem csakhogy jobban is fognak emlékezni így a dolgokra, sokkal színesebben, saját tapasztalatok alapján tudnak beszélni róla, oktatni! De jó lenne, ha otthon is lenne hasonló oktatás, vagy lehetne csatlakozni az ilyen afrikai dolgokhoz. Mondjuk én utána nem maradnék itt valami pusztai falusi ált. suliban.
Mivel nem volt áram, mikor visszaértünk, így egy ideig próbáltunk ellenni, majd a két lány elment aludni. Én nem akartam, így nekiálltam mosni, kimostam az össze szennyes ruhát (már amennyire tudtam), és közben mp3 lejátszómon zenét hallgatva, osztottam a jó kis magyar dalokat hangosan énekelve a szomszédságnak, akik kint főzőcskéztek (kis fém tűzhelyen). Ami jól ledöbbentett, hogy a kiscsaj műanyag zacsival gyújtott be a szénnek… Szállt a Quimby az afrikai éterbe, az én előadásomban. :)
Persze aztán nekiállt esni az eső, úgy vacsi után (megint nshima és bab), tehát remélem nem esik le egy ruha sem a sárba, és remélem az eső kimossa belőlük azt, amit én nem tudtam. :D
Amúgy az utóbbi pár napban nem mentünk el kajálni, csak reggelizni általában. Kicsit (baromira) unalmas minden étkezésre nshimát enni! Babbal, paradicsomlével vagy valami apróra trancsírozott-főzött zöldséggel (aminek meglehetősen nincs jó íze).
Nem tudom még mit kéne hozzátennem, de nézzétek el nekem, már 4:39 van. Igaz nem vagyok nagyon álmos…
Ja mai napi jópofa történet: Suliban ülünk, várunk, az ünnepség után. Rámjön a pisilhetnék és végül elmegyek a latrinára. Ahol egy kellemes puki után inkább úgy döntök leguggolok. Mivel reggel óta elég jó kis hasmenésem van. Jó döntés volt! ;)
Van egy olyan tippem, hogy a csütörtöki nemtom minek köszönhető, amit Bvumbweben kaptunk a tanároktól. Olyan, mint a ropi, csak sokkal keményebb, kisebb, fűszeresebb. Ezt is maize-ből csinálják (mint itt majd mindent, pl: nshima). Nem tudom mi a magyar neve, de olyan, mint a kukorica. Totál! A növény, a termés is. Annyi, hogy fehérek és nagyobbak a szemei. Oké ez lehet csak afrika miatt van. Itt minden nagyobb. Még ami kisebb is. :D
Jajj ma olyan édes banánt vettünk az itteni árusoktól!
Nagyon pici, mint a középső ujjam, kis aranyos dundi, de nagyon édes!
Kicsit van egy fura utóíze is, de jó! ;)
Na majd ha felkelek tovább írom.
Na szióka, felkeltem, délelőtt már el is telt, az eső meg elállt időközben.
Hihetetlen a föld mennyi vizet tud abszolválni. Reggel még minimum 4-5 cm víz lepte el az udvart, délre meg már nem volt csak egy-két kisebb pocsolya.
Ma kitakarítottuk a házat. Kölcsönkértem ilyen kis afrikai kézi seprűt, s azzal felsepertem mindenhol, kivéve A. szobáját, mivel az a rohadt görény megint elhúzott se szó, se beszéd netballozni, mikor nekiálltunk takarítani! Kicsit már sok, hogy ennyire nem veszi ki a részét a munkákból, semmit sem csinál közösen.
Ja a karácsonyi program. Tegnap megkaptuk kinyomtatva, remélem emailben is elküldte Cedric.
Persze nem - mint kiderül.
Elvileg jövőhét péntek, 20.-án megyünk NHQ-ba, karácsonyig ott leszünk, faültetés, főzőcskézés, stb... Utána megyünk majd projekteket látogatni, egy börtönbe is ruhát osztani, vagy mit, meg nemzeti parkba! Jeeeee!!! Végre látni fogunk afrikai állatokat! Mármint az olyan ikonikus állatokat, amiket az ember gondol, ha afrikát említi valaki. Például: Zebra, majom, krokodil, víziló, elefánt, oroszlán, stb...
Egyelőre ennyi. Azt mondtam már, hogy minden suli zár, szal jövőhéten elvileg itt Amalikában fogunk segédkezni, előkészíteni a faültetést. Amin nem tudom, mit lehet 5 napot készülődni...
Mindenkinek jó havazást, zimankót és jégolvadást!
Szép karácsonyi napokat! (nálatok még lehet is érezni valami feelinget belőle... itt... ebben a melegben) :/
Thunga falu ált. sulijából visszafelé találtunk 5 kaméleont.
Az úton dzsaváztak, illetve kettő már nem csinált semmit, csak száradtak laposan a kocsinyomban. De Fred nagyon cuki volt, a kisgyerekek meg sikoltoztak körülöttünk, úgy féltek tőle. Másodikat, amit felszedtünk, Speedy volt. Őt is leraktuk, harmadikat már fel se vettük, merthát jópár kilóméterre voltunk még háztól. Szóval nem akartuk addig cipelni, mivel hajlamosak voltak menekülni, tehát párszor leestek, és nem akartuk, hogy összetörjék magukat. De amúgy eszméletlen cukik!
Mások a kis kutyusokat, kiscsibéket, cicákat imádják, hát baromira nem hatnak meg! :D
De a kaméleonokra nekem van ilyetén reakcióm: Júúúúúúúúúúújjjjjjj, de cukiiiiii!!! - el tudtok képzelni? :D
Ma túráztunk egyet. Igaz csak kis sétának indult, végül kitaláltam, hogy van arrább egy magas hegy/domb, oda is elmehetnénk. Jól leizzadva, kifáradva megérkeztünk oda. Csak K és én. Vizet és persze manit sem vittünk, tehát majd meg döglöttünk. :)
Útközben felfedeztünk egy piacot az egyik domb gerincén, de pénz híján inkább körbe se néztünk, annyit láttam, hogy valami folyadékot árultak, de inkább csak mentünk. :)
Olyan irritáló, hogy itt mindenki, állandóan stíröl! Oké fehérek vagyunk, oké még a fehér ruhámban is voltam... de elég legyen már!
Tök zavaró! :S
De tudom, hogy akármit is teszünk, és ahogy hallottam, mégha látnak is minden nap fél éven keresztül, valószínűleg utána is csak bámulni fognak állandóan...
Amúgy az emberek nagyon kedvesek. Mindenki mosolygós, köszönős, minden második ember "Hello, how are you?"-val indít, vagy csak meglep, ahogy ellépünk mellette.
Néha nagyon furcsa, de szívmelengető is. Márha nem arra gondolunk, hogy mennyire idegesítő. :D
Asszem írtam péntekről, hogy ballagás féleség volt itten, Amalikában. Egy csapat kis tanár végzett, s átvehették az okleveleiket.
Itt volt a fehér igazgató is, akit eddig nem láttunk. Valami Charlotte.
Pár ember az oktatási minisztériumból, meg a Thyolo körzetből, meg volt itt valami apáca is, akit nagyra tartottak, s ő volt a nap fő meghívottja. Kedves nő volt.
A ceremónia során osztogattak a diákok (szerintem a szeptemberi, új csapat) kis muffin szerűségeket is, eper és rágógumi ízzel. Különös volt. Én rágógumisat kaptam. Belül kék volt. :D
Lefotóztam, majd megleshetitek. ;)
Kaptunk még Colát, vagy Fantát is. Kinek mi.
Érdekes, hogy előtte, csütörtökön felállítottak egy nagy sátrat (hogy árnyékban és eső nélkül tudjanak ülni a végzősök és szüleik), és utána egy-két órával már el is bontották.
De rengeteg szemét maradt. Segítségünkből nem kértek, de azért K.-val felszedtük a szemetet.
Hihetetlen mennyire szemetelnek, és ez az egész országra vonatkozik! Nem láttam még olyan helyet, ahol ne lenne a földön minimum egy műanyag valami egy-két méterenként! Még a szántóföldeken is!
Vissza péntekre. Utána volt ebéd is, nagyon jó kis sültkrumpli és rántott csirke. Minden vendéget megvendégelték, műanyag dobozkákból, minket betessékeltek a tanárok és meghívott „hírességek” közé egy tanterembe és exkluzív kiszolgálásban részesítettek.
K.-val elhatároztuk, hogy gyűjtünk ezekből a dobozokból, jók lesznek elvetni benne a magokat, amiket kaptunk Asa-Wendy párostól. Jobban belegondolva, annyiszor hallottunk papolást, meg mi is annyi task-ot írtunk arról, hogy milyen növények mikre is jók és hogy melyiket utálják a szúnyogok. Így kicsit kiábrándult voltam tegnap, mikor összegeztem, hogy hiába a citromfű, a lemonbalm (nemtom mi a neve magyarul) stb jó szúnyogok távoltartására, csak bazsalikomot (oké az is), meg még 6 féle magot kaptunk, aminek a feléről halvány lila gőzöm sincs micsoda. (szótár a gépemen nem elég jó néha fordításban).
Na mindegy, szedtünk földet és elültettük őket, majd látjátok képeken, mostmár mindhárom növekedik szépen, remélem életben is maradnak. :D
Szombaton bevitettük magunkat Blantyrebe. Na az is jó volt… Lebeszéltük, hogy olyan 10-11 felé jó lenne menni, mivel meg akartuk lesni mozit is, hogy mit játszanak (hát eléggé le van maradva…). Vártunk kb 2 órát mire végül előkerült a sofőr, aki egy biciklitaxissal jött, az autó aksival a kezében. Be lett szerelve, és készen álltunk indulásra. Még 2-3 ember felpattant a kocsi hátuljába és a főút előtti kanyarban kiugráltak.
Végül bekajáltunk megint a szokásos indiai étteremben, ahol előzőleg is voltunk, meg vásároltunk mostmár célirányosabban a Shoprite bevásárlóközpontban. Gyertyát megint nem vettünk, mivel csak amolyan karhosszúságúak voltak ott, abból is csak hat darabos. De azóta se láttunk másikat, szal lehet majd legközelebb veszek már. Mostanában sűrűn vagyunk áram nélkül és a feltekerhető lámpáink (kézi tekeréssel indukálsz vele áramot, és így világít egy jó darabig) nem olyan jók, mint egy gyertya/mécses lenne.
Asszem szombat-vasárnap nem is volt áram aztán…
Hétfő: a tervben az volt, hogy már menni fogunk Harryvel, vagy Wilfreddel sulikat látogatni, de megint csak nem… Harry (aki szerintem fél kínai-fél malawii) mondta, hogy majd lehet szerdán (még mindig itt ülünk) megyünk, mert nem sikerül megoldani az utazgatást. Fasza!
Mindegy. Wilfred később beszélt róla, hogy igazából nekünk azt kéne csinálni ebben a We do more teachers projektben, hogy a sulikban futó olvasó klubokat, felnőtt írást-olvasást tanító délutáni foglalkozásokat, lány-klubot és a sulik kertjeit kéne felügyelnünk kiépítenünk. Mint megtudtuk a lányklubok még nem is indultak el… Na most mi a fészkes fenéről lehet klubot nyitni 6-14 éves lányoknak? Dolgozni, varrni, babázni otthon tanulnak szülőktől, szerintem minden afrikai gyerek.
Majd kigondolunk valamit.
A. nekiállt tervezni Mosessel és a többi tanárral, akik tanítják szeptemberi csapatot, tantervet, stb… de mivel nem volt áram, így elmaradt, de legalább ő csinál valamit. Mégha panaszkodik is folyton mindenre… most hogy átlátom én is panaszkodom csak. :D
Sebaj, legalább látom, és próbálok ellene tenni!
Tegnap… ja hétfő dél körül elfeküdtünk aludni és olyan 3 óra után ébredtünk fel, tehát az éjjel alig aludtam… igazából 6 óra után mentem el aludni, de a lányok hagytak egészen 9 körülig.
Aztán keltettek, hogy A. nem érzi jól magát és mondta is valamelyik tanárnak, tehát visznek minket Blantyrebe, a kórházba.
Nagy nehezen, jó másfél óra várakozás után el is indultunk, másik útvonalon, át a dombokon-hegyeken, a kertek alatt. 2 srác egy csaj megint utazott hátul, de a Limbei piacnál kiugrottak. Rendőr nem szólt semmit, mikor az igazoltatási pontnál látta őket. Szerintem már megszokták az ilyent.
Amúgy minden DAPP kocsi amolyan platós 5 személyes, platón szerintem még 6-8 ember elfér, szal afrikai mércével lehet 15 is. Még nem láttam kipróbálva.
Blantyreben elmentünk a város másik felébe majdnem, egy dombon volt a mi kórházunk az Adventista kórház. Tele volt Jézusos festményekkel (oroszlánokkal, minden színű kisgyerekekkel körülvéve), de tiszta, szép volt. Végül csak A.-tól vettek vért és vizsgálták, így nekünk, kettőnknek két hét múlva vissza kell majd menni malária tesztre. (minden hónapban el KELL mennünk rá)
Ez is egy nagy hülyeség, vagy csak én nem látom miért nem lett volna jó, ha ott helyben minket is leszipolyoznak vérrel egy vizsgálatra, s nem kéne vissza mennünk két hét múlva???
Visszafelé megálltunk egy csomó helyen, mi is kértük, hogy álljunk meg Shopritenál, s vettünk kaját elvitelre, meg kenyeret, párizsit boltban. Van mit ennünk! :D Mármint jobb kaját, mint a reggeli tejbe-rízs szerű pürét… Már tele van a tököm vele, mint a nshimával is, ami szinte minden nagyobb étkezésen van (ebéd, vacsi).
Délután elmentünk netezni. Skype-on rámírt Tadas, a litván DI, aki itt volt mi előttünk, s egy jót beszélgettünk.
Átküldte az t az irományt is, amit meg kellett volna kapnunk a DAPP főnökétől, mikor Malawiba értünk. Arról szólt, hogy mit is csináltak ebben a 8 hónapban, amit itt töltöttek, és miket lehetne még csinálni, mikre figyeljünk, stb… szóval lényegében egy üzenet, nekünk, új DI-oknak!
Segített a blokkolást is feloldani a gépeinken, mostmár K. is tudja használni a netet a laptopjáról, meg én is tudnám, ha nem faszkodott volna velem a rendszer és nem tiltott volna ki facebookról, amiért nem sikerült belépnem normálisan, amiért nem töltötte be a képet, amit azonosítani kellett volna!
Na nem dühöngök, majdcsak sikerül megoldani.
De elvileg tudok mostmár én is mindent nézni neten, vagy nem. :D
Nagyon kedves volt ez tőle, és jó volt dumcsizni is valakivel. Mondjuk kicsit bonyolult miközben öcsivel beszélek magyarul, aztán másik ablakban meg angolul próbálok.
Ma. Szerda.
Tudom, hogy jönnek szülinapok mostanában, de facebook nélkül nem emlékszem kinek is lesz, mikor.
Ha sikerül végre használnom, akkor felírom valahova! ;)
Hétfőn azt mondták ma majd elvisznek sulit látogatni, délelőtt vártunk egy-két órát, majd beültünk netezni, amíg volt áram.
Amikor elment, mi meg visszajöttünk DI házba.
Most újra van áram, de először leírom doc-ba, aztán majd elküldöm később.
Megint meleg van… izzadok idebent a házban, pedig direkt nincs nyitva egy ablak sem, függönyök behúzva, de nem segít. Arrafelé hideg van, mi? :D
Tegnap előtt elég hűvös idő volt, majd egész nap, asszem akkor esett is az eső délelőtt, meg délután is (?) egy kicsit.
Sokszor már azon gondolkodunk, hogy itt hagyjuk a projektet a francba, ha egyszerűen ennyire tunyaság az egész! Igazából ma beszéltem kis párommal, hogy kivárunk. Még két hét és karácsonyi szünet, mi meg ünnepekre megyünk vissza NHQ-ra, vagy lehet hogy a Nyassza-tóhoz! Az lenne fasza, de ezt csak pletyka szinten hallottuk. Remélem Cedric (a Malawiban lévő összes DI-ért felelős emberke, kis visítós hangú hapsi) majd amellett dönt! Mert akkor ők fizetnek mindent, mi meg tudunk spórólni ezen. Így is, úgy is elmennénk oda, de akkor már jobb spórolni, nem? ;)
Szal arra gondoltunk, hogy ha januárig nem történik semmi, nem csinálunk semmit, akkor megpróbálkozunk projektet váltani. Nekem az országváltás is felmerült, de többieket hallva Zambiából, ők se sok szart csinálnak ott, csak unatkoznak.
Tegnap éjjel végre teljes mértékben tudtunk gyönyörködni a csillagokban! Olyan szép, tiszta volt az ég! Be tudtam azonosítani a Dél Keresztjét, a két csillagködöt is, meg persze kedvencemet, az Oriont is, amit minden éjjel látok Kelet felől, csak most nagyon fényesen, élesen lehetett!
A szúnyogoktól meg lehet őrülni, mikor este megpróbálunk filmet nézni nappaliban! Meg mindenféle bogár próbál meg bemászni, rohangálni-repülni itten össze-vissza!
A héten már kéne végre valamit csinálnunk, remélem fogunk is, s mikor legközelebb írok, akkor majd arról vesézhetem ki a legújabb élményeket!
Ui.: Azt mondtam már, ha valaki szereti a gyümölcsöket, akkor fasza egy hely ez itten esős évszakban? Suli mellé naponta jön két árusnő, s banán 4 darab 50 kwacha, mangó kicsi 20, nagy 30 kwacha per darab. Hátha átszámítjuk forintba… kurva olcsó! (igaz nem tudom a pontos váltást) :D
Az idegenvezetőnk tegnapról (egyébként az itteni Ifjúsági Centernek a vezetője, Dapp-os ürge) mondta, hogy az eukaliptusz erdő, a szemben lévő dombon csak két éves! Hát elég hihetetlen, mikor a fák 6-8m magasak!
Tegnap délután végre áthoztak Amalikába minket.
Előtte bementünk Blantyrebe shoppingolni, de mivel alig tudtuk mit vegyünk (wc papír és pár apróság), így csak kajáltunk egyet egy olasz-indiai étteremben. Ittam üdcsit, ami cocopina névre hallgatott, tehát kókusz és ananász keveréke volt, szénsavval. :)
Jó volt, csak az utóíz volt érdekes.
Shoprite (mint valami nagy szupermarket lánc, tesco, spar, stb...-hez hasonló) elég drága, de azt mondják piacon olcsón lehet venni.
Útban Amalikába keresztül mentünk Limbo városkán, ami eléggé szegényes, tiszta nyomornegyed, de valami baromi nagy piac van ott, ahol mindent meg lehet találni! Tényleg szinte minden: autógumi, bicikli, kocsi, és hozzá minden, cukrok, csokik, hús (ott lógnak az állatok a kis bódé előtt, csak vágni kell belőle), ékszerek, mobilok, telefonkártyák, stb...
Amalika:
Nagyon szép táj!
Eukaliptusz és fenyő erdő.
hegyek-völgyek minden irányban, egy kis patak, teaültetvények... egyszóval csodás!
Persze ezzel együtt itt már szúnyog is van, dögivel.
DI ház, ahova beköltöztünk majd minden szobaablakban és szekrényben ott lapultak a retkek!
Van szúnyogháló az ágy fölé, de gondolkodtunk, hogy ablakokra is kéne rakni... de ahhoz kéne alapanyag, meg sok ötletelés, mivel kifelé nyílik minden ablak, de belülről lehet zárni... :/ Angliában is érdekes rendszere volt az ablakoknak (szerintem a sok eső miatt), de itt is elég fura a rendszer. :)
A házunk végülis két lakásból áll, az egyik tanár lakik mellettünk, a DI felelős Maggie. Vele szemben még egy ugyanolyan, s közös kert van középen, fekete tyúkokkal, kakassal, kiscsibékkel. Hangosak. S az egyik rohadék tyúk a szobánkba is belábalt az ablakon keresztül, s mikor végre kikergettük, az ágyunkban volt egy tojás. :)
Este volt egy kis sikoltozás a legnagyobb hangú leányzó részéről, mivel egy nagyon kedves tenyérnyi pók mászott a plafonon.
A fürdő-wc egyben van... de nem úgy, mint otthon, ez afrikai rendszer: a zuhanycső a falból kilóg fej fölött, s ahogy odaállsz zuhanyozni a fele vizet a klotyó kapja. :D
De itt van meleg víz is, oké nem létszükséglet, mert annyira nem hideg a hideg sem, s tökéletes fürdéshez. Chilangomában baromira jól is esett a forró nap után.
Itt van tükrünk is. Hűtő a nappaliban, amit tegnap du. bekapcsoltunk, de olyan forró volt a két oldala, hogy estére inkább kikapcsoltuk (s azóta se be).
Csapvizet nem tudtuk lehet-e inni, szal kipróbáltuk azt a klórtablettát, amit István adott... hát rettenetes íze volt a víznek vele, szal inkább hagytuk a csudába. Az csak nagyon-nagyon végső eszköz, ha nem találunk rendes ivóvizet. Általában kis boltokban 120-150 malawi kwachaért lehet kapni Colat, Fantat, stb.
Vízforraló van, szal azzal forraltunk 3 lábasnyi vizet. Annak már jobb íze volt, de rájöttünk, hogy valszeg az itteni víznek van különös bukéja.
Ma rákérdeztünk, mikor volt meetingünk Mozessel (a suli headmasterével), hogy iható-e a víz, és igen! Szal feleslegesen bajlódtunk vele tegnap. :))
Mindenki kedves és vártak ránk, nagyon sok 100akármennyi diák van itt, többségük fiatal 20 év körüli!
Olyan sok nevet hallottunk tegnap-ma... meg sem lehet jegyezni, ráadásul olyan fura, malawii kiejtéssel mondják még az angol neveiket is, hogy nehéz érteni.
De mindenki aranyos, kedves, mondják, hogy vártak már ránk nagyon!
Két csapat van itt, a márciusi, akik nemsokára vizsgáznak, meg a szeptemberi, akik nemrég kezdték. Ők az első csapat akik majd januárban kezdik a busszal utazós tanulást.
Olyan kár, hogy mifelénk nincsen ilyenfajta tanítás!
Ez arról szól, hogy több közép-dél afrikai országon keresztül mennek 3-4 hónap során és mindenhol megállnak, tanulnak, stb... Másik országokban, tanárképző DAPP sulikban is van ilyen rendszer, itt Amalikában még csak most kezdik majd.
Még nem értjük pontosan mit és hogyan is tudunk csinálni majd itt.
Elvileg van egy projekt, hogy egy ember itt tanít, részt vesz a suli életében, kettő pedig két végzett tanárral mászkál falvakba, iskolákat ellenőrizni, tanárok munkáját, DAPP-s tanárok reputációját növelni. (szemben a kormány által képzettekkel)
Nem hangzik olyan rosszul, de jól se... majd meglátjuk.
Internet itt elég jó sebességű, csak le van tiltva egy csomó oldal... Alice azt mondta. (pl facebook)
Egyelőre ennyi. Ja meg itt nincs olyan rohadt meleg, mint Chilangomában (NHQ) volt, itt majdhogynem kellemes az idő. Reggel még hűvös is volt.
Viszont suli rendszeri szempontból hasonlít a CICD-re... :/
Ma két diákkal körbejártuk a suli környékét, és megmutatták az a sok fa, ami mindenhol van a környéken a kék gumi fa, másik agawa vagy mi, meg valami fura gyümölcsös fa... muszpo vagy mi... nem emlékszem a nevére... franc. :)
Mikor körbejártunk a dombokon, akkor elkapott minket egy olyan igazi afrikai eső!
Nagyon nagy élmény volt!
Csak úgy szakadt a nyári zápor!
De hamar elkezdtünk száradni.
Mire visszaértünk suliba újra elkezdett szakadni, de durvábban.
Egy negyed órát ott kellett állnunk tető alatt.
Ma nshima volt ebédre (tipikus afrikai kaja). Nem volt rossz, csirke pörkölt szerűséggel. Csak baromi forró volt! :) És így kézzel enni olyan fura. :)
Tegnap este Frederick a szakács már megviccelt minket, mivel Malawiban vagyunk, együnk úgy mint a malawiak, kézzel. Nem is kell mondanom, hogy rízs volt a vacsi. Legutoljára gyerekként ettünk kézzel, vicces volt. De nem röhögtek rajtunk... mindenki figyelt, de nem rajtunk röhögtek.
Most a szerver teremben üldögélünk, bújúnk, próbálunk internetezni.
Azt eddig nem mondtam, hogy tök ari kis gyíkok vannak mindenhol, na meg mindenféle és minden méretű rovar.
Aki nem szereti őket, ne jöjjön afrikába! :)
Gyíkok általában alig ujjnyi méretűek.
Szóval, itt vagyunk Afrika! :)
Megérkeztünk az NHQ-ba. 2 nap utazás után végre itt vagyunk.
Meleg van, de most, hogy esik kicsit lehűlt a levegő.
Mióta megjöttünk fúj a szél, állítólag nem átlagos jelenség, de jól esik, nincs annyira kánikula így.
De azért simán 30 fok fölött van így is. Ez az igazi tél! Az ám! :)
Utazásunk története egy éves szopással kezdődik, amit a CICD nevű szervezet, önként vállalt rabszolgáiként töltöttünk, hogy „felkészüljünk” az afrikai önkénteskedésre. Hát végülis megérte.
Olyan sok jó emberrel találkoztam, olyan barátságokat tudtam kialakítani teljesen multinacionális szinten, mint még soha életemben! Sosem akartam afrikába menni, meg sem fordult a fejemben. De mivel angliába terveztem menni, viszont munkát otthonról nem találtam, így maradt a szervezet („iskola”). Fél évig csak melóztunk, és főzőcskéztünk, takarítottunk. Mindenkinek megvan a maga helye az iskola mindennapi életében. A „diákok” készítik a reggelit-ebédet-vacsorát, s utánuk is ők mosogatnak, egy heti úgynevezett rota alapján, ahova mindenki be van osztva, attól függően kinek hogy van ideje naponta.
Fél évig Gaia „képzésen” voltunk, ami a minden reggeli „Morning Spot”-októl eltekintve semmiféle képzésre nem hasonlított, de ezen idő során összegyűjtöttük azt az 5400 fontot, ami a DI (development instructor – fejlesztési tanácsadó) képzéshez kellett. Persze lehetett jönni úgy is, hoyg egyből kifizetted és csak tanulni jöttél. Nem sok ilyen ember van manapság. Azok is csak nyugati országokból általában.
A fél év letelte után (még plussz 3 hét ráhúzással) elkezdhettük végre DI képzésünket, ami az afrikai munkára volt hivatott felkészíteni minket. Amit röpke két hónap után realizáltunk, semmit sem fognak tanítani, ami igazán segítene a túlélésben, vagy legalábbis valamennyire is felkészíthetne arra, amit itt kell csinálnunk.
(Amiről még mindig halvány lila gőzünk sincs. A következő pár napban majd bevezetnek a dolgokba.)
A DI során hallottunk sok összeesküvés elméletekből ismert dolgot, miért is az USA teszi ezt meg azt, meg hogy miért is van az, hogy a 3. világ országai ilyen szegények, miért alakult így, s miért van még mindig így. Volt néhány ismeretlen dolog is, bár számomra a nagyrészt már hallottam. Ez a tanulás dolog is úgy ment, hogy írni kéne erről-arról, aztán kaptunk doksikat, vagy keresgéljünk válaszokat a neten… Nagyszerű volt… röhejes.
Meg persze ezen fél év alatt is gyűjtenünk kellett pénzt, de csak 2000 fontot. (eredetileg 1300 lett volna, de mivel nem tudtuk összeszedni Gaia idő alatt a pénzt, így áttolódott DI-ra. Ezt a suli minden csapattal megjátszotta. Természetesen, ha számoltuk azt a pénzt, amit fizetniük kellett volna, akkor már rég meg lett volna a pénzünk, de mivel ez csak amolyan virtuális pénz, a tanárok úgy játszhatnak az összeggel, ahogy csak akarnak. Nem is érdekel már, csak sokszor baromira felhúzták vele az ember agyát! És persze az első 3-4 hónapban a DI során végig a pénzzel parádéztak, hogy mennyire nem sikerül összegyűjtenünk! Aztán abbahagyták.)
A pénzt utcán való magazin (suli sajátja, mi, DI-ok gyártjuk) árulással kéne összeszedni, ami eltekintve pár szerencsést, alig ment nekünk. Darabját két fontért árulva kéne összeszedni a pénzt, ami szinte lehetetlen.
Találtunk szórólapos melót éttermeknek, meg újságot szállítottunk ki.
Persze DI-ként sok időt töltünk a suliban (csak minden 3-4. héten mentünk ki dolgozni), így sokkal több szivatást és melót is kaptunk a nyakunkba.
De végre befejeztük. A végén még volt egy nagyon komoly vizsga is, skype programon keresztül (internetes videó-telefon) Mozambiki One World University (egy világ egyetem) tanáraival. Ami a feltette az I-re a pontot, annyira röhejes volt.
Utolsó héten még elmentünk Hull városába vásárolgatni olyan cuccokat, amiket hasznosnak éreztünk kihozni.
Vasárnap hajnali fél 8-kor pedig elindultunk!
Kocsival bevittek Hullba, onnan meg a National Express busszal Londonba mentünk 11-en, a 13 fős csapatunkból. (két magyar, akik Indiába mennének, még nem kapták meg a vízumukat, így várniuk kell arra még 3-4 hetet angliában.)
6-7 óra buszozás után London Victoria állomáson átszálltunk és egy másik busszal mentünk Heathrow reptérig (1-1,5 óra buszozás).
Már reggel adódott problémánk, ugyanis volt fizetve a táskák miatt plusz pénz, de mivel a busz csomagtartójának több, mint felét elfoglaltuk, így még 20 fontot fizetnünk kellett. Sebaj, majd visszavesszük a CICD-től kapott utazási pénzből.
Este 5-6 körül értünk oda, majd becsekkolás előtt megpróbáltunk megenni minden kaját-piát, amit kaptunk, ne dobjuk már ki, mivel repcsire nem vihetjük fel.
8 órakor első csalódásunk: nem olyan baszottnagy géppel repülünk, mint amit beígértek. Azt hittük, amolyan kontinentális 2-300 utasos repülő lesz, de jóval kisebb volt. :( De legalább kényelmes! :)
7 óra repülés Etópiába, Addis Ababa reptérre. Ott várnunk kellett az átszállással, és itt történt meg a fél éves elválás egymástól. 6-an mentek Zambiába, két különböző helyre. Egy páros ment Botswanaba, de ők először Johannesburgba (Dél-Afrikai Köztársaság) repültek, s onnan buszoznak tovább Gaboroneba, Botswana fővárosába, s majd később mennek a Kalahári sivatag szélére.
Mi meg hárman jöttünk Malawiba, Lilongwebe, a fővárosba. Ezt a részt már nappal, s végre ablak mellett ülve töltöttem. Előzőleg aránylag aludtam másik gépen, mivel a középső sorban ülve nem láttam szinte semmit, csak mikor már nappal volt.
Lilogwebe dél körül érkeztünk, jól meg is ilyedtünk, mikor a vízumot kérve minket kettőnket, nem akartak átengedni először. De végül egy srác kisegített, meg a határőrök főnöke is odaröppent, hogy „Nincs itt semmi baj! Csak menjenek!” :) Nagyon jópofa volt. Ujjlenyomat fotókat vettek ott egy géppel mindenkiről… nekem fura, de okés, nem ellenkezem.
Utána pénzváltás. Érdekes, hogy az országon kívűl elvileg sehol sem lehet Malawi Kwacha-t váltani… 641,737 kwachat kaptunk egy fontért, ami nem rossz. (oké nekik tuti nem jó, hogy ennyire szar pénzük van, nekünk viszont király)
A reptér kapujában várt minket egy taxis DAPP papírral és a neveinkkel a kezében, két hordár segített persze egyből kivinni és berakni a kocsiba a sok táskánk. (ha már két 23kg-nál nem nehezebb, egy kézitáskát, egy laptopot – e kettő nem lehetett több 7kg-nál – tudtunk hozni, naná, hogy kihasználjuk!)
Itt megtudtam, mi is az a tip, borravaló, amit nagynehezen egy ezressel letudtunk és nagyon örültek, persze nekünk fingunk se volt róla mennyi a szokásos… Meg ahogy meglátták a manit, mondták is hogy mindegy mennyi, majd elosztják… 96ezer kwacha lobogott a kezünkben, mi meg mint gyerekek, mikor először fognak pénzt, álltunk sután.
A taxi elvitt először egy szállóba, amit elvileg Cedric (a DI-okért felelős srác a DAPPban) mondott neki, persze mi nem ezt a szállót hallottuk kedvenc tanárunktól, úgyhogy mondtuk neki vigyen a Mutzafaba, ahova nem teljesen készségesen de elvitt.
Ja még a kocsiban volt alkalmunk beszélni telefonon Cedriccel, akit először abszolút nem értettünk, de oké. Szal szálló előtt még elmentünk buszállomásra, ahol vettünk jegyet már Blantyre-be.
Jók ezek a beszélgetések a helyiekkel. Alig tudnak angolul és nem értik mit mondunk, de mi se nagyon őket. :) Majd csak megszokjuk és kialakítjuk a közös nyelvet, mint ahogy mindenhol meg lehet oldani. Miután lebetűztem is a nevem, utána is Balar került a csekkre, sebaj, egye kukac mondom, kérdezik, akkor így hívnak, papírokat meg nem mutatok. 8000kwacha/fő volt a jegy. Oké, ez már azért 3-400km-es, 4,5 órás buszozás. Itt inkább órákban mérik az utazást, mivel néha az utak és a járművek minősége miatt is totál eltérő lehet egy-egy kilométer megtétele is.
A szálló kis egyszerű és szép. A recepciós lányok aranyosak voltak. Szúnyogháló alap volt a szobákhoz, meg nekünk reggeli is a duplaágyas szobához, a singlehöz, csak dupla árért lett volna (lényegében így is kaptunk mind a hárman reggelit) :)
Vettünk egy hidegvizes fűrdőt, ejj de isteni volt! Azért angliai 0-10 fok után 25-35 kicsit ütős!
Az időeltolódások, és a szakaszos alvások miatt jól ki voltunk fáradva, de azért még beiktattunk egy gyors boltozós „városnézést”.
Szakaszos alvás, mivel minden két órában felébresztettek és kaját toltak a képünkbe Ethiopian Airlines-on, de szerintem jó volt, meg elég is. Kaptunk piát is. Ittam egy két decis bort, meg egy kis Heinekent és ki is dőltem. :) Utána már nem ittam több alkoholt.
Lilongwe… hát nehéz lenne városnak nevezni a mi fogalmaink szerint. De még a falvakat is falunak. Amolyan pár ház, épület együtt, aztán szántóföld-legelő, majd megint valami épület kupac. Az utak mentén mindenki mászkál összevissza. Mindenhol az út szélén árulgatnak, szinte mindent! Autógumitól elkezdve, görögdinnyét, kukoricát, ruhákat, telefonkártyát, karkötőket, mindent! Bicikli szerviz is volt az utcasarkon!
Naszóval leléptünk boltozni, bekenve magunkat napolajjal. Első boltban max fél literes üdítők és szörpök voltak. Aztán szemrevettünk egy kis piacot is, de az amolyan kis nagyon mocskos, és szinte semmi vízféle nem volt ott.
Egy srác hozzánk csapódott és a képeit próbálta ránksózni, nem akarta megérteni, hogy nem akarunk vásárolni. Jópofa volt! Összességében mindenki barátságos, ahogy eddig is hallottam előtte.
A fővárosban láttunk jópár fehér embert is, nagytöbbségben arabokat, meg ázsiaiakat. Ez nagyon meglepő volt Etiópiában is, hogy a fél gép fehérekkel volt tele! Nagyon sok a kínai, vagy más ázsiai nemzetiségű! Hallottunk róla, de nem hittem el. Mostmár láttam is.
Vissza Lilongwébe: A srác jól útbaigazított minket és végre lekopott, mikor belátta, hogy először boltozunk, eszünk-iszunk, aztán utána biznisz.
Találtunk ugyanolyan bevásárló centert, mint amik angliában voltak, de itt ugyebár afrikai, malawi stílusban. Volt Spar is, de zárva. Mindegy, elmentünk egy másik nyugatinak tűnő nagy szupermarketbe, ahol tudtunk végre venni vizet (repcsi után alig volt már valamink, csapvízből meg nem akartunk kockáztatni. Vettünk kaját is a mai utazásra. Majd beültünk egy grill étterembe, ahol szerintem drágán, de magyar árakhoz képest olcsóbban megkajáltunk, kétszer is. A srác persze odatalált, de arrébbállt, mondván, majdha megkajáltunk… Egy 9 éves forma kisgyerek is odajött, hogy éhezik és adjunk pénzt. Nehezemre esett, de nem adtam neki. Kiálltam a próbát. Kis vézna testével, könyörgött egy kis pénzért, és elutasításom után is ott lődörgött még körülöttünk 10-20 percig, mindig lesve az alkalmat, mikor ránézünk és akkor újra kezdheti. Nagyon nehéz nem adni, mikor nekünk van pluszban. Persze nem sok, de nekik az a kicsi is számítana. Tudjuk, hogy igazából nem változtat semmit sem az összképen, ha adunk nekik. Csak még többen jönnek majd oda, utána meg nem akarnak lekopni. De ezért jöttünk mi ki, development (fejlesztési) önkéntes munkára, hogy segíthessünk, úgy, hogy az a segítség tartósan jelen legyen az életükben később is. Legalábbis reméljük, hogy amit elkezdünk projektet, amit adunk a fél éves munkánk során, az építőbb jelleggel hat, mint az a pár kwacha, amit odavetve, a napi szükségletet, ha fedezi. Amit, ahogy hallottuk sokan csak alkoholra költenek…
Még mindig nehezünkre esik elhinni, hogy Afrikában vagyunk, holott teljesen más klíma, feketék mindenhol, másfajta növényzet, fák, városok, falvak terülnek el a szemeink előtt.
És a hegyek, jajj azok a semmiből az égnek szökő, teljesen szokatlan formák! Gyönyörű a látkép! Amint sikerül, képeket is toldok majd hozzá, hogy láthassátok milyen látványban van részünk!
A srác, akinek nem sikerült megjegyeznem a nevét, nevezzük művésznek, felvette a fonalunkat, ahogy elhagytuk az éttermet, és a szállóig nem is sikerült lekoptatnunk. Nagynehezen sikerült végre beláttatnunk vele, hogy nem veszünk semmit. Mindig azzal jött, mikor mondtuk, hogy alig van pénzünk, hogy az a kicsi is sokat jelent neki, mivel faluról jött, és kéne utazáshoz.
Végül csalódottan elment, mikor megértette, hogy önkéntesek vagyunk, akik csak utazásra, meg kajára kaptak pénzt, s nem tudnak belőle költeni.
Mivel már délután vettünk egy hideg zuhanyt, így csak bementünk szobáinkba, és bevettük végre a Doxycyclinet (malária elleni tabit), mivel egész utazás alatt alig volt vizünk, és sok vízzel kell bevenni, s utána ülni fél órát. Aztán kicsit beszélgettünk még a recepcióssal, aki nagyon aranyos csajszi volt, majd tente.
Kitapasztaltuk, hogy hogyan tudjuk használni az ágy fölötti szúnyoghálót, és elvetve a takarót a szekrénybe, a kapott törülközőkkel takaróztunk. Még így is meleg volt, úgyhogy csak a lábamat takartam be vele, ami érintette a hálót.
Ma fél 6-kor keltünk, kis reggeli (tojás, sültkrumpli, kenyér), taxisunk már várt ránk. Elvitt a buszállomásra, majd fizetés után távozott, sok jót kívánva.
A buszon rajtunk kívűl még két fehér utazott. Szép nagy nyugatias busszal utaztunk 4 és fél órát Blantyre-ig. Kicsit esett is út közben, de hamar elhagytuk.
Ahogy elhagytuk a várost kiterült előttünk a látkép. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű ez az ország!
Hegyek-völgyek mindenhol! Amikor meg sík, akkor a távolban látsz hegyeket, vagy éppen azokon mész. A buszos nyomta neki, mint az őrült. 3-4-szer találkoztunk rendőri ellenőrző pontokkal, egy során egy fekete nőnek le kellett mennie, mert volt valami doboz a raktérben, ami az övé volt és nem tetszett a rend őreinek. A sofőr és az utaskísérő hölgy bement vele a rendőrházba, majd folytattuk utunkat. Nem tudom kellett-e neki fizetni, vagy valami. A kisebb buszok, az amolyan átlagos afrikai buszok (ahol hering módra, tömve ülnek az emberek) minden egyes álló helyben megrohanták az árusok, s az ablakon keresztül árulták a portékákat.
Blantyrebe érve, a nyugati kultúra jobban kiütötte a fejét itt, mint a fővárosban. Sok nagy bolt, nyugati cégek jelen vannak ott. Szép gyöpökkel az út felé, üvegcseréppel a kerítések tetején, vagy szögesdróttal. Láttam olyan kerítést is, ami CSAK szögesdrótból állt! Na azon menj át paraszt! :)
Az emberek és színek forgataga ez a világ! Ahogy hallottam is, az afrikaiak nagyon szeretik a színes ruhákat. A városiak szép, új ruhái, cipői szöges ellentétben vannak a szegények szakadt, régi ruháival. Sok helyen lehet látni fél lábú, félkarú embereket, sebekkel tarkított arcokat.
A busz pályaudvaron Cedric és két másik hapsi várt ránk, segítettek bepakolni a dzsipbe, majd elhajtottunk. C ment máshova, mondta, majd holnap találkozunk, elbeszélgetünk.
Egy olyan jó egy órás út során, a nagyrészt azon az úton haladva, amin jöttünk a busszal is, majd lekanyarodva földútra, 6 km-t olyan jó fél óra alatt tettünk meg (tábla szerint 6).
Majd megérkeztünk National Headquarterbe (nemzeti főhadiszállás), ahol Flóra várt minket. Ő nemsokára megy vissza, már letöltötte itt a fél évet. Elvitt minket a szállásig, bemutatta a helyet, majd elmentünk ebédelni. Ami egész jó kaja volt. Itt főznek, mosogatnak az emberre, nem kell az ujjadat sem megmozdítani, még a tányérokat is kihozzák-elviszik.
Nagyon szép, új házakkal teli hely, itt is tanárképző működik, meg persze itt van minden fejes is az országból. A vezetők dánok a helyiekkel együttműködve.
Mindenki kedves és két nap tapasztalatból leszűrve, azt mondhatom ez jellemző az országra, ahogy a kérdés is: Hello, how are you? (hello, hogy vagy?) és néha meg sem várják a választ, vagy a válasz után elmennek. De hogy mindig ezzel kezdenek tuti!
Aztán egyszercsak üvöltés és látom Natyt jönni, a kedvenc mamikámat. Felpattanok ő meg rohanva ölel át! Őt bírtam a legjobban az előző, még itt lévő csapatból. Felajánlotta, hogy később elmehetünk vele boltba, mert ő megy.
Kaja után visszamentünk szobába, bekentük magunkat napolajjal, mert eddig nem volt nap, de ha elmegyünk sétálni, még lehet. Igazunk is lett, mert kisütött.
Kisétáltunk vele a közeli „faluba”, közben sokat mesélt, persze csak magyarul, az angol valahogy nem megy neki. Tud vagy 5-6 nyelven beszélni, de angolt istenúgyse tudta megtanulni, csak nagyon alapszinten. Sokat mesélt mivel kell vigyázni, mit lehet. Mesélt kalandozásairól, hogy hogyan szökdösik ki állandóan, és megy el erre-arra.
Az emberek szerinte nagyon megbízhatóak, és kedvesek mindenhol. Nem kell aggódni, ha mégis valaki agresszív, csak kicsit fel kell emelni a hangot és máris meghátrálnak. Azért kell hozzá vér a pucában, hogy üvöltsek egy kigyúrt feketével… de majd kiderül lesz-e rá szükség. Remélem nem.
Bankkártyát lehet csináltatni útlevéllel, de küldeni, kivenni pénzt másik országban nem lehet, csak kapni lehet rá manit.
Azért majd még gondolkodom rajta csináltassak-e.
Telefonkártyát már vettünk a kis boltban. Ott Naty vett egy rakat nyalókát is, amit szétosztogatott a ház körül őgyelgő kölykök között, akik nagyon aranyosak! :)
Fotózgattunk, fotózott rólunk képeket.
Visszaérve netezni jöttünk főépülethez, de egész eddig nem volt net, most mindjárt megpróbálom, addig meg gépbe írogattam. Ki kellett írni magamból a dolgokat, amik felgyűltek e két nap során.
Persze a teljességet nem tudtam visszaadni, amit átéltünk, ezt a nagy változást nem lehet visszaadni, és valószínűleg ki is hagytam egy csomó dolgot. Majd pótolom.
Az előbb esett kicsit az eső, de hamar elment. És ahogy kinéz a szél is távozóban van, de legalább hűvösebb van, vagy csak itt a tető alatt.
Egy csomó ember bemutatkozott, persze a nevüket vagy meg sem értettem, vagy agyam azon része alapból kiszűrte, ami nem tartotta fontosnak megjegyezni őket, hiszen holnap után, csütörtökön megyünk majd Amalikába, a projektünkre.
Elvileg 30-40 km-nyire van innen, de azért jó másfél óra, vagy több utazás.
Sok képünk még mindig nincs mit fogunk itt csinálni, de az biztos, hogy túristáskodni is fogunk, persze az olcsó utakon, mivel pénzzel nem leszünk eleresztve. Havi szinten kapunk majd 150 dollárt, asszem.
De ha megtaláljuk az olcsó dolgokat, akkor sokat ki tudunk használni ebből a pénzből, és még félre tenni is tudunk.
Aggódom is, de sokkal jobban hajt az ismeretlen felfedezése iránti vágy, mint ez!
Mások, sokkal rosszabb helyeken, helyzetekben is megoldották a dolgokat, úgyhogy nekünk is menni fog. Mi ketten tuti összefogva fogunk dolgozni, a fiatalabb társunk viszont vagy alkalmazkodik és felnő az itteni helyzetekhez, együttműködik csapatként, mint ahogy eddig nem csinálta, vagy mehet egyedül amerre lát!
Tegnap reggel áldásával ragyogott be minket a nap, mikor a buszmegállóban vártunk.
Városba beérve az egyik temető felé vettem az irányt, hogy kicsit könnyítsek magamon, ha már semmi más alkalmas hely nem volt a környéken.
De az angol temetőt ne úgy képzeljétek el, mint az otthoniakat.
Itt minden ilyen hely ősi erővel átitatott, korhadó, hatalmas fákkal tele amiken csak úgy kígyózik a sok inda!
Az aljnövényzet is mindenhol buja, szaglik az erdő az élettől. Kis mókus rohangászik, kíváncsian méreget, ahogy mellette léptetek, persze nem jön közelebb, hiszen nincs nálam kaja, s annyira nem vagyok érdekes. Biztos látott már eleget ezekből a nagy tuskókból, akik tönkre vágják Földünket.
Szóval reggeli séta a temetőben, munka előtt, nincs is ennél felemelőbb, s ihletettséggel átitatóbb.
Valószínűleg az esti elmélkedés, és hinajána-mahajana meditációs módszerek olvasgatása is még hatásában tartott.
Telefonomba aznapra lett bejegyezve 10 milliószoros nap, így akként határoztam megint csak pozitív karmaépítésre gyúrok aznap, mint minden ilyen ünnepen.
Egy darabig mantráztam, és cigizve-energiaitalt iszogatva haladtam keresztül a 100-200 éves sírok között.
Ahogy mállottak, eltűntek-előbukkantak az erdő bujaságából, sárga-barna levelek szőnyege tompította lépteim a természet harmóniájába beletipró hangját, mondjuk a fákon túl menő forgalmas Spring Bank West út autóinak moraja szerintem már rég kinyírta az erdő hangulatot.
Mantrákat hallgatva kezdtem meg a szórólapozást, majd Ocho Machora váltva s a hét történésein agyalva baktattam tovább. Aznap végre nem esett, csak fújt a szél, s sütött a tőlünk oly messzire lévő nap.
Mily kicsinek is tűnik, holott a naprendszer leghatalmasabb égitestje! És most gondolkodom, de nincs kedvem utánajárni: a világűrből kisebbnek tűnik, vagy nagyobbnak? Szerintem kisebbnek, mivel a légkör csakcsak nagyít rajta... de nicns kedvem kutatni a neten, a megfelelő válaszokért, néha csak jó filozofálni, válaszok érdeklődése nélkül.
De gyakrabban inkább megőrül az ember, mikor választ nem kap, csak a kérdések merülnek fel és rágják, csavarják az ember elméjét, míg az őrület határán lebegsz, mikor már mindegy hogy honnan és hogyan de a választ éhezed!
Így merengtem a döntéseimen, az érzelmek-vágyak kavalkádján, ami tönkre-vágta vasárnapomat-hétfőmet-keddemet...
Azóta a tenger elült, s most folyóként áramlik határolt medrében, mint ahogy mindig is volt, s tűnik mindig is lesz.
És ez az apró szócska mily fontos! Mennyire nem törődnek vele az emberi lények!
Tűnik! Merthát minden csak tűnik, egy pillanatnyi káprázat életünk, s egyet pislogunk és már a végén is vagyunk, s megint számot adhatunk tetteink-gondolataink s szavaink felett, melyeket megtettünk éltünkben, s vágyódunk a feloldozásra, melyet senkitől sem kaphatunk meg, hiszen magunk vagyunk lelkünknek, utunknak kovácsai, akik bizony elég sokszor elbénázzák a vasmunkát... s marad megint a Nagy Kohó, mely kiköpi az új, nyers, még forrón-lángoló-izzó vasat, melyet megint megpróbálhatunk addig ütni-kalapálni, míg az elkezd hasonlítani arra, amit alkotni vágytunk.
Mihelyt készen vagyunk a Nagy Művel, azon nyomban látjuk, nem ez volt az, amit el akartunk igazán kezdeni, amit készítenünk kellett volna, de időnk véges és megint csak elbaszarintottuk...
Tűnik... minden olyan állandónak tűnik. Szinte már mosolygok. Állandó. A legnagyobb hülyeségek egyike, a világot állandónak látni! Minden folyamatosan változik, alakul, megsemmisül-újraszületik. Semmi sem állandó, s aki nem hiszi el, szenvedés lesz része, mert megtartani (abban az állapotban) nem lehetséges azt, aminek elmúlás-átalakulás a léte, a fő ismérve!
Meghalunk minden nap, minden órában. S újra születünk minden új döntéssel, cselekvéssel. Új színt, életet viszünk a létbe!
Ha végül csak eljönnének a földönkívüliek, ők sem szólnának másképp az élet folyásáról, hiszen csak az ostoba hiszi, hogy ma a mának végrehajtott cselekvéseknek haszna lesz a jövőben is. Társadalmilag sem. Hasznos lesz egy darabig, de nem ÖRÖK. Halhatatlan csak a szellem dala, s nem mit anyagból farag!
(ez de szép lett! Örülök most magamnak, s hízlalom az egót, minek semmi köze mostani írásomhoz, de elhiszi hogy ő írta, s majd replikázik önmagát s másokat ámítva nagyságáról.)
Kíváncsi vagyok mikor jönnek már, mikor érkezik a meghívás a galaktikus civilizációkba, és a "vezetőink" mennyire volnának hajlandók a csatlakozásért, a technológiai vívmányokért...
Remélem úgy jönnek majd, ahogy én írnám novellámba, ha egyszer végre ráveszem magam, szankciót szabva, hogy az emberi és más fajok szenvedéseit, egyenlőségét előbbre tartó megvalósításokat megtéve csatlakozhat csak az emberiség a galaxis nagy civilizációinak szövetségéhez. :)
Kitért a tárgytól, de igazából nem is naplónak szánom ezt a blogot, hanem gondolataim megosztásához.
Hozzászólásokat szívesen fogadom. :)
Legyen mindenkinek nagyon szép napja!
Pusszantás - ahogy Hofi mester mondta.
Valakivel történt már, hogy mikor már azt hitted nem talál meg, magával ragadott egy idegen, egy hihetetlen vággyal rád törő, cibáló erő, mely már megint nem hagy nyugodni?
Tegnap este hihetetlen élményem volt!
Iszogatás közben, előszöri táncból, simulás, majd csók lett...
És megint csak egy szar, szemét, gecinek érzem magam...
De hogy milyen elementáris erők ugrasztottak minket össze! Vagy csak a pia volt?
Tényleg? Mikor, hogyan? Mikor még sosem történt ilyen a piától? Mikor még a saját gátlásaimat sem tudom feloldani alkohollal? Akkor még miért és hogyan?
Majd végigbeszéltük az éjszakát... majdnem megtörtént a visszafordíthatatlan... majdnem. Nem tudom mi, de valami meg tudott állítani minket. Le tudtuk magunkat beszélni arról, hogy tovább lépjünk. De nehéz volt.
És amit megbeszéltünk, amit megosztottunk egymással... annyira azt hittem le tudom írni, de megint csak elmém zsákutcáiban bolyong az írói vér...
Hasonló beállítottságok, érdeklődés, spirituális szemléletmód, szenvedélyesség, hasonló történelmi-nyelvi-bármi alapok! Vagy csak érzékeim csapnak/csaptak be, és lehet, hogy csak nagy részegségben estem szívem magányos csapdájába?
Lehetséges lenne, hogy csak párkapcsolatom hideg, távolságtartóssága, elidegenülése miatti frusztráció tört felszínre? Ajjj.... fürödtem az illatában, befaltam a zamatot, belekóstoltam a lelkébe, elmerültem szenvedélye kis lángjaiban, mert jajj lett volna nekem, ha teljesen bekebeleznek a lángok! Ha csak egy kicsit is több idő, több mozdulat... és már nincs visszaút!
A szakadék szélén ugrassz, vagy meghátrálsz mint egy gyáva kutya!
Én meghátráltam, mert a társadalom, és az etika láncai húztak vissza, hogy amit teszek, érzek, gondolok: ROSSZ.
Persze ha úgy gondolkodom, ahogy régi exem mondta volt és szerintem ez sok vallási/filozófikus és egyéb mester és könyv állítja, ne kövess el olyat, amit magadnak sem szeretnél.
Ne adj olyat, amit kapni se örülnél.
De én megint rossz voltam. Oké nem léptem át a határt... de magamban megtettem, szívemben megtettem.
Felraktam a fém asztalra és felnyitottam a szikével. Brutálisan, véresen, ahogy az jól esik. Trancsíroztam...
És ez fájni fog... mindkettőnknek.
És megint csak hülyének érzem magam, de le kellett írnom... ki akartam írni magamból, hátha az segít.
Mert nem tudom hogyan nézzek drágám szemébe, hogy fürödjek vásott illatába megint, hogy csókoljam és szeretkezzem vele, mikor megtörött áruló énem csak másra vágyakozik!
Miért? Miért teszed ezt szív!
Miért törtetsz mindig idegen babérra... ha csak leesni lehet a tündérlétráról, mert felmászni még nem tanultál meg!
De mi van ha mégis?
Mi van ha ez az amire egész életemben vágytam?
Ha Ő a párom, az elveszett felem, melyet keresgéltem sokezer életen át!
Annyira úgy érzem!
És annyira bolond vagyok... :)
Egy esős hétköznapi este volt. Az emberek komótosan sétáltak az utcán esernyők alatt, vagy az otthon melegét élvezték. Voltak, akik a szórakozóhelyeken találták meg a számításaikat. Olyanok is, mint én. De ezt egyelőre hagyjuk még. A memoáromat írom. Hogy a világban minden olyan, vagy hasonló „ember” megtudja az igazságot Mariusról és a mibenlétünkről, akik hasonszőrűek. Azért memoárnak írtam, mert ha ez a könyv kikerül, valószínűleg én halott leszek. De nem zavar.
Szóval kanyarodjunk vissza arra az esős őszi estére, ahol először találkoztam Vele.
Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Csütörtöki este miatt kevesen voltak az utcán, azok is inkább hazafelé siettek, vagy épp az éjszakai műszakba. Alig néhány autó szántotta a víztől síkos utakat, szanaszét fröcskölve az aszfaltról a szennyel teli vizet. A levegőt végre megtisztította az egész napos zuhé az ilyen nagyobb városokra jellemző légszennytől és utcai szagoktól.
Unottan sétálgattam, kedvenc bőrkabátom alatt, cowboy kalapom mélyen a fejembe húzva. Ez amolyan modern fajta volt, aminek a karimáját a fej két oldalán patentokkal rögzíteni lehetett, ha az embert épp zavarta. Nem tudom miért, de nekem ez tetszett. Néztem a mellettem elsuhanó embereket, amint kisstílű életük gondjain rágódva, az érzelmeik által rángatva baktattak el mellettem, rám figyelmet sem vetve. Már megszoktam, s nem is nagyon érdekelt. Mondhatni így van ez rendjén. Bár nem mindig volt ez így. Mikor a városok még csak alig néhány ezer lelket számoltak, s az emberek sötétedés után ki sem tették a lábaikat biztonságosnak vélt otthonaikból. Már megint elkanyarodtam a mondandómtól.
A kedvenc éttermem felé mentem. A megszokott „vacsi” helyem volt az utóbbi pár hónapban. Egész megtetszett a hangulatos, elegáns kis étterem a belvárosban, ami akár éjfélig is nyitva volt. Lehet, hogy először a neve hívta fel a figyelmemet? La Muerde. A Halál. Nagybetűvel, vörös neonnal kivilágítva hirdette a spanyol lokált, ahol az üzletemberek és a tehetősebbek elüthették így-úgy szerzett pénzüket. Hangulatát főleg a belső díszítés adta meg, amihez a névválasztás már alap volt. Sötét fából rakott hajópadló, kőfalak, amik derékmagasságig lambériázva voltak, s az egész régies várhangulatról még a gyertya-szerű elektromos lámpák is gondoskodtak. Amúgy is régi épület volt, már több száz éves. Legendák keringtek róla, bár a tulajdonos sosem igazolta egyiket sem, de soha nem is tagadta őket. Végülis így nőtte magát városi legenda szintre.
Beléptem, Gregory a csapos régi ismerősként üdvözölt és egyből az asztalom felé intett, hogy akár oda is ülhetek. Jó cimborám volt, mióta csak ebbe a városba érkeztem, jobbára ő avatott be, vitt bele az itteni politikai életbe. Na nem abba, amit az átlagember annak nevez. A mi „fajunk” politikája, ha nem is annyira zavaros, inkább zűrös. És halálosan komoly. A vámpírok politikája.
Ugyanis én is az vagyok, ha még nem mondtam volna. Bár még fiatal vagyok, s alig éltem még meg pár évet, mióta átkerültem ebbe a világba, már sok mindent láttam, amit nem kellett volna, s oly sok mindent megéltem, amit szívesen kihagytam volna az életemből. Alig múltam 20 mikor egy öreg vámpír, vagy ahogy egymás között hívjuk magunkat, Vértestvér lerohant és megölelt volna, halálos keblére. Azóta eltelt 10év. Még mindig 20nak nézek ki, és ez így is maradna, örök időkre, míg el nem ér valamilyen nem természetes módon a halál.
Hát igen, sajnos mi sem vagyunk halhatatlanok, hiába is állítja néhány legenda, s jó pár gagyi film. Bár ez azért néha áldás is lehet. Az én példámmal élve, mivel Atyám erőszakkal hozott át, így bosszút kérhettem, s pár év felkészülés, sok munka után végülis sikerült az öreget hidegre tennem. Vagy inkább melegre, a pokolba. Attól függően ki melyik mondát hiszi el. Mindegy is, elhagytam azt a várost, s bebarangoltam pár országot azóta már, öröklött vagyonom révén. Nagy sóher volt az a gennyláda, több milliót halmozott fel élőhalott élete 90 éve alatt. Úgyhogy munkára, pénzre nem volt gondom. Különben is hogy nézne ki, ha elkezdenék munkát keresni? „Csak éjszakára? Míg sötét van? Mi maga, vámpír?” Nahát itt a bibi. Mert ha azt mondom: „Hát igen, az vagyok, de nemrégóta.” Ki hiszi el? Kettő, egyből kinyírnak a magamfajták, mivel oltárira megsértettem volna vele az egyik legfontosabb hagyományt, hogy: Soha semmilyen ember nem tudhatja meg mik vagyunk, kivéve ha utána röviddel meg is hal. Ők csak így intézik az ügyeiket, mint a maffia. Csak régebbóta, úgy pár ezer évvel. Meg aztán milyen munkát lehetne így találni. Meg lehet oldani okosabban és egyszerűbben is.
Gregory barátom, a bár csaposa, és egyben igazi tulajdonosa is, már a 200. vámpíri évét tapossa. Mindig is övé volt a hely, ő építtette, de nem mindig ő volt a csapos. Kicsit feltűnő lenne, ha sosem szabdalnák fiatalos ráncait az öregség jelei. Harmincnak nézett ki, bár sosem kérdeztem, hány évesen csatlakozott a sötétség gyermekeihez. Tapintatlanság lett volna, meg aztán nem ismerem régóta a mi időnkhöz mérve, bár a barátság (ha lehet annak nevezni) már az elején kibontakozott köztünk. Bár inkább szövetségnek lehetne mondani.
Leültem az asztalomhoz és végigböngésztem az étlapot. Hetente váltogatták a menüt, hogy változatosabb legyen. Ja, hogy furcsa, hogy én nem csak vért veszek magamhoz? Hát igen, nem tudni miért, de néha előfordul, hogy közülünk néhányan tudnak magukhoz ételt venni, igaz nem tápanyagként, és nem sokkal az étkezés után ki is kell üríteni a szervezetből. Vagy kijön magától, mikor úgy tartja a kedve, a részleteket képzeljék hozzá. Csak az étel íze miatt szeretem ezt a nagyon is emberi szokást. Olyan ízeket tartalmaz, amit sehonnan nem tudnánk újra érezni. Sajnos a vér az egyetlen igazi táplálékunk. Hiába ez pl. igaz a sok legenda közül. Bár nemcsak embervér felel meg, jó az állati is, de annak nincs olyan… szavakkal kifejezhetetlenül jó íze. És ha már itt tartunk, nem, nem kell megölnünk a vérbankunkat a táplálkozás végett. Sőt érdemesebb is életben tartani, de az attrakciónak semmilyen nyoma sem maradhat. A már említett hagyomány és a józanész szerint is.
Kiválasztottam, mit rendelek és a pincér már el is indult leadni a rendelést. Egy pohár bort, kaptam elsőnek, s míg az ételt vártam, azt ízlelgetve, körülnéztem a helységben. Micsoda ízeket lehet kihozni egy egyszerű nedűből! Csodás ahogy ezeket a borokat már pusztán az aromájuk alapján is be lehet határozni, hogy honnan, s milyen évjáratban készültek. Mondjuk ebben azért eléggé közrejátszanak kifinomultabb érzékeim is.
Az étteremben 20 kisebb, nagyobb asztal foglalta el a placcot. Alig volt bent vendég, valószínűleg a vihar is közrejátszhatott. Egy fiatal pár ült az egyik ablak melletti kis asztalnál és vadul egymásba csavarodva ízlelgették egymást, míg a vacsorájukra vártak. Arrébb a bejárathoz közelebbi egyik nagy asztalnál ült egy család: apa, anya, 3 gyerek, s egy nagyi. Épp szülinapoztak, egy tora maradékát majszolva. Valószínűleg a vidámparkból jöhettek ide, a színes játékok kavalkádjából ítélve. Ezeken kívül alig egy-két asztalnál ült vendég, s azok is olvastak, vagy a laptokjukon pötyögtek valamit, vagy épp tömték a hasukat. Mind halandók. Kivéve az egyik magányosan ülő urat, a legtávolabbi sarokban. Hiába voltam fiatal még a kárhozottak között, azért sok mindenen mentem már keresztül, s szinte tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy az akolból kiszűrjem a farkasokat. Néha ezen múlt az életem is, mikor egy-egy új városba mentem. Nagyon jól álcázta magát a fickó, épp újságot olvasott, és egy kávésbögrét szorongatott a szabad kezében. Nagyon elegáns, mégis kirívó volt. Huszonötnek, ha kinézett, mégis körülbelül a két háború közti ruhát hordott. Fekete zakójába fehér zsebkendő tűzve, ujjait fehér kesztyű takarta, s mellette az asztalnak támasztva egy sétapálca volt, ezüstös farkasfejet ábrázoló gombbal. Mögé egy sötét ballonkabát és egy keménykalap akasztva a falra. Ahogy innen oldalról figyeltem, kiéleztem látásomat, s szinte testközelből figyelhettem meg a vonásait. Ez is az egyik előnye az új létemnek, mint sok más egyéb.
Arcán alig néhány ránc látszott csak, szóval tényleg elég fiatal lehetett mikor átkerült a klubba. De ilyen arcot még nem láttam, pedig jó néhány vérszopóval találkoztam már. Sima arcélek, alabástromfehér bőr, hibák, hegek nélkül. Lágy vonalú, mégis férfias állkapocs, egyenes orr, szépen ívelt szemöldökök, s enyhén mandulavágású szemei egyben európainak és ázsiainak is tűntek. Hosszú barna haja a könyökét verdeste, valószínűleg a hátközepéig ért, bár onnan nem láthattam rendesen. Nőiesen lágy vonásainak ellenére semmi nőiesség nem volt benne. A hölgyek valószínűleg omlottak volna a karjaiba, ha akarja. Alakja leginkább egy mellszoborra illett volna, annyira nemesi tartást sugárzott, volt benne valami királyi, olyan karizma áradt belőle.
Felém fordította szemeit, majd kicsit a fejét is. Akkor láttam meg a szemét, amely ibolya és az orgona lilája közötti színekben játszott. Bár igazából semmi emberi, természetesség nem volt bennük. Megdöbbentőek voltak. Sosem láttam még ilyen szemeket, még csak hallani sem hallottam hasonlóról. Valószínűleg egyedül neki voltak ilyenek, az egész világon.
Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, akár egy szobor is lehetett volna, ha nem láttam volna mozogni. Csak az igazán öreg vámpírok, az Öregek tudnak ilyen „halottak” lenni. Nekik szinte még arra is figyelniük kell, hogy lélegezzenek, különben valaki tényleg mozgó szobornak vélné őket. Eddig alig néhánnyal találkoztam csak, és azok is a frászt hozták rám. Az Öregek életkora úgy a 2-300tól az 1000évig is elment. Utána már matuzsálemeknek számítottak. És minél öregebb egy vértestvér, annál nagyobb a hatalma. Brutális dolgokra képesek! Akár egész városokat is uralhatnának erejükkel, vagy romba is dönthetnék azokat, s még csak ki sem fáradnának. Ez ám a pech!
Az férfi nagyon lassan elmosolyodott és biccentett felém. Gyorsan visszatemetkeztem a boromba. Hálisten megérkezett a vacsorám is, így nem kellett odafigyelnem rá. Mintha csak körülnéztem volna, s nem kifejezetten őt bámultam volna az elmúlt pár percben.
Sohasem láttam még ezt a vámpírt ebben a városban. Ami vagy azt jelenti, hogy átutazóban volt, vagy azt, hogy új még itt. Bár a Szokások miatt először a város vértestvéreinek uránál, a Város Hercegénél kell tiszteletét tennie, honnan tudhatnám én kis újfiú, hogy járt e már az Elízium felé. Odaintettem Gregory-t. Komótosan megtisztított még egy borospoharat, majd odasétált hozzám.
- No mi az? Már mégsem kívánod ezt a menüt? – Kérdezte. Lassan ráztam fejet, hogy „Nem erről van szó”, majd egy szinte észrevehetetlen biccentéssel az idegen felé böktem.
- Mit tudsz róla? Még sosem láttam.
- Ááá… Ez csak egy fiatal ancilla, aki átutazik a városon. – /Az ancilla az Ifjú (a 10-től 6-7-80 évet megért) utáni és az Öreg előtti lépcsőfok a vámpírhierarchiában./
- Ahham – mondtam, és helyben hagytam a dolgot. Most vagy én tévedtem, vagy Greg hülye, vagy átverte őt az ismeretlen álcája. Újra ránéztem az asztalok felett. Még mindig az újságba mélyedt. És ugyanolyan kőszobornak látszott. Szóval lehet átverte a többieket, de én átláttam ezen az álcán. Igaz, hogy a nagyobbak kifogtak rajtam, de úgy néz ki a fickó túlságosan kevéssé ismeri ezen képesség erejét. Mi diszciplínáknak hívjuk a vámpíri képességek széles választékát. Sokféle van, az állatok szólításától az emberek uralásán keresztül a hihetetlen erő és szívósságig, de mind különböző s mindegyik nagyon veszélyes, vagy éppen hasznos lehet.
Az ismeretlen rámpillantott megint az újságja fölött és megeresztett mégegy mosolyt. Majd lerakta az újságját és beleszürcsölt a kávéjába. Legalábbis tökéletes mozdulatsort mutatott be, ami szinte mindenkit megtévesztett volna.
Befejeztem a vacsorát és a mellékhelyiségbe vonultam kiüríteni, mielőtt maga dönt úgy, hogy kijön alul és/vagy felül. Ami egyik sem kellemes, hátmég hogy illetlen is rögtön kaja után kirókázni.
Majd visszamentem a pulthoz, hogy elbúcsúzzam, s fizessek. Aztán vadászni indulok, már jópár napot koplaltam, ideje újra vért vennem magamhoz, mielőtt a lelkemben lakozó Fenevad előtörne, s átvenné az irányítást, míg vérmocsokban úszna a világ körülöttem.
- Jó éjt Greg! És kösz a vacsorát.
- Neked is! – mosolygott rám, majd lehalkította a hangját. – Jó vadászatot! Aztán nehogy elpuskázd.
- Ne is mondj ilyet! Már jópár éve gyakorlom, menni fog simán. – Kacsintottam, ő meg helyben hagyta.
Intettem, majd kimentem, vissza az esőbe. Kabátomat jól összehúztam, és kalapomat a fejembe nyomva indultam el a prédát keresve.
Hallgattam az eső dobolását az ereszeken és a kocsik tetején. Orromat betöltötték a város szagai, még az eső sem tudta elnyomni tökéletesen azt a rohadt kukaszagot, s a csatornákat. Hiába nem mindig áldásos, ha az embernek sokszor élesebb a szaglása is, mint más halandóké. Igaz könnyebb megtalálni a prédát is. Most is hamar megéreztem egy halvány női parfümöt, ami előttem kanyarodott el az egyik utcába. Felvettem a préda nyomát, meggyorsítva lépteim. A sarkon túl egy nő igyekezett egy jobb napokat is megélt esernyő alatt a biztos otthon menedékébe. Hosszú, fehér szoknya volt rajta, elegáns kosztümkabáttal. Nem épp a legjobb divat ilyen esős napon, mikor minden szenny felfröcskölődik. Mikor elment mellette egy autó mindig szitkozódott egyet, amint lefröcskölték a magas sarkúba bújtatott keskeny bokáját. Felzárkóztam mögé, felvéve lépései ritmusát. Így mentünk tovább egy-két utcát, majd egy kisebb utcába befordulva, gyorsítani kezdett és ijedten figyelte az árnyékba burkolózó kis bemélyedéseket. Tarthatott is, mivel ezekben az utcákban az egyik helyi vagány banda dolgozott, hogy meg legyen nekik a piára és a drogra való. Pont belesétált a csapdájukba. Két nagydarab fickó lépett elé, pulcsijuk kapucniját mélyen az arcukba húzva.
A kishölgy egyből megfordult, de már ott is állt egy fiatal srác, bekerítették. Még innen is éreztem a félelme szagát, ahogy a kicsi szíve egyre gyorsabban pumpálta ereibe az éltető vért, és az adrenalint. Az árnyékokban haladva figyelte mint bontakozik ki a jelenet.
- Hé! Kisanyám milyen szép táska van a kezedben? – Kérdezte agresszívan a jobb oldali, akcentusából ítélve francia srác.
- Biztos most jött a gazdag üzletember szeretőjétől – hahotázott oldalba bökve társát a másik, miközben a nőre mutatott. – Nézd már milyen szép gyűrűje is van, tuti gyémánt!
Hát ez pech, még én sem vettem észre, de hát ezek a bandakölykök az ilyenekre szakosodtak.
- Kérem hagyjanak. A gyerekeim már várnak! – esdekelt a nő félelemtől reszkető hangon. Igazat mondott valószínűleg. Akkor meg nem hagyhattam, hogy bánthassák. Azért nekem is vannak még elveim.
- Filézzük ki, aztán nézzük meg mit érnek a vackai! – Javasolta a felém közelebbi, s a legkisebb fiú a csapatból, kezében egy bicskát lobogtatva.
Veszélyes aurát árasztva magukból elkezdtek lassan közeledni a nőhöz. Idiótán röhögve.
- Te Jason! Elég szemrevaló kis bögyöske ez itt, nem úgy gondolod? – ez a legnagyobb volt. A Jasonnak szólított, a kissrác száját megnyalva közelített a csajhoz.
- De igen, most hogy mondod akár még játszhatnánk is vele, mielőtt itt hagyjuk.
A nő felsikoltott és menekülni próbált az utca felé, felém. De Jason elé ugrott kezében a késsel.
Nem várhattam tovább. Felbuzgott bennem az erő, amint az éltető vért elhasználtam, s rögtön lelassultak körülöttem a dolgok. Odafutottam Jasonhöz és a kést kitekertem a kezéből, miközben ő lassított felvételként mozogva bökött a csaj felé. A kis bicskát a torkába nyomtam, majd a két izomember felé fordultam. Lehet nem voltam olyan erős, de ezt pótolta a pár év harcművészeti oktatásom és a vámpíri képességeim. A jobb oldalinak gyorsan lekevertem egy ütést, amitől a kukák felé lendült, majd a baloldalihoz lépve, kisöpörtem rohanó lábai alól a talajt, és egy klasszikus mellrúgást adtam neki ajándékba, hogy a földön maradjon. Valószínűleg azt sem látták a sötétben, hogy mi történt. Valószínűleg csak egy elmosódott csíkot láttak a mozgásomból, olyan gyorsan mozogtam az ő szemüknek. A gyorsaságom ideje lejártával a nőt nézve megálltam. Zokogva roskadt a földre.
- Kérem ne bántsanak, kérem ne bántsanak – mantrázta, mintha ez megmentette volna őt ezektől a bandakölyköktől. Óvatosan letérdeltem mellé. A három kölyköt valószínűleg kiütöttem, nem mostanában fognak felkelni.
- Kérem, hölgyem! Figyeljen rám, én nem bántani akarom – nyújtottam felé a karom. Könnyáztatta szemmel felnézett, és a bizonytalanság sugárzott két szép szeméből. Felvettem neki az elejtett esernyőjét, kezet nyújtottam, hogy felsegíthessem. Elfogadta és felhúzta magát a földről.
- Köszönöm a segítségét… - rebegte még mindig halálra vált, bár kicsit már nyugodtabb hangon. Rámosolyogtam.
- Nem kellene ezen a környéken sétálnia ilyen későn. Sok itt az ezekhez hasonló rosszfiú, akik az ilyen szép hölgyeket bántják – hangom, mint a mézesmadzag. A nő el is pirult hamar, ahogy a szemembe nézett.
- Csak siettem haza, mert a gyerekeim…- a mondat elfúlt a hangjában.
- Semmi baj, inkább hívjon egy taxit az utcáról, s ne a sikátorokban próbálkozzon.
Irányítottam az utca felé, s megvártam amíg megállt neki egy taxi és ő beszállt. Az ablakot letekerve még kiszólt:
- Köszönöm a segítségét, akárki is maga!
- Nincs mit – mosolyogtam. – Talán jobb is ha nem tudja ki vagyok – mondtam halkan.
- Tessék? Nem értettem az eső dobolásától.
- Semmi. Jó éjszakát!
- Jóéjt! Viszlát! – intett, majd a taxi elrobogott.
Megvártam, míg befordult a sarkon, majd visszamentem a sikátorba. A Jason nevű a saját vérében fürödve feküdt a földön, már halott volt. A másik kettő viszont még lélegzett, igaz ájultak voltak, de hát így a jobb, nekik is. Lehajoltam ahhoz, amelyikre rátapostam. Egyenetlenül lélegzett. Talán túl nagyot rúgtam a bordáira, s lehet eltörtek. Annál jobb neki is. Lehajoltam és behúztam a két ájult testet az egyik árnyékos kuka mellé. Letérdeltem és a nyakát vettem célba. Na nem mintha máshonnan nem lehetne vért venni. Az ember egész testét erek hálózzák át, igaz az ütőerek, amikből spriccelve törhet elő a vér, csak a nyakon, a karon, és a comb belsőn találhatóak meg igazán bőr-közelben. Valószínűleg a nyakuk volt a legtisztább, különféle buzis sztriptíz-mutatványok nélkül…
Ajkaim a sérültebb srác nyakára tapasztottam, nyelvemmel kitapintva a nyaki verőeret. Hirtelen megmozdult bennem valami. Valami ősi, hatalmas, vadállati ösztön. Már az előbb is éreztem kicsit, a vér szagára és a látványára is már mocorgott, de mostmár igazán rángatta rácsait tudatomon belül. Fogaim hamar megnyúltak és felhasították a bőrt, és az érfalat két apró kis lyukat hagyva. A fémes íz a számba lövellt én meg nyeldekeltem kéjes mámorral. Nekünk a vér ivása maga egy extázis. Az élőholt létünk függ tőle, de a legjobb érzés is egyben. Ha hasonlítani akarnám valamihez, talán a világ legnagyobb orgazmusához lehetne hasonlítani! Hihetetlenül magával ragadó élmény. Erről gondoskodik a Fenevad is, amely minden vámpír lelkében él, mióta elhagyta az élet és a nap aranyló szikráit. Ha hagynánk magunkon eluralkodni, tényleg hasonlítanánk némely régi mese vámpírjaihoz: brutálisan kegyetlen, vérrel folyó út jelezné világunkat, egyetlen lélek sem menekülne el mohó ölési s táplálkozási vágyunk elől.
Nagy kortyokban nyeltem a vért. Szívem a srác fiatal szívével együtt dübörgött a fülemben. S éreztem, hogy annyira a hatalmamban van, hogyha akarnám akár egy erősebb szívással is összeroppanthatnám kicsi szívét. Abba hagytam a táplálkozást. Nem akartam megölni. De a Fenevad haraggal, s mohó vérszomjjal vetette volna rá újra magát a megsebzett prédára. Féken tartottam az akaraterőmmel. Még sosem vesztettem el a fejem. Ha ez megtörténik akár végzetes hibát is ejthetek, hiszen egy vérengző sorozatgyilkos válna belőlem, akire nemcsak hogy a mieink, de a halandók is felfigyeltek volna. Az ilyen, a Bestia által bekebelezett egyéneket általában, hamar megszabadítják földi pályafutásuktól.
Nyelvem a két szemfogam által ejtett sebre tettem és óvatosan végignyaltam. A seb heg nélkül összeforrt. Semmi nem árulkodott arról, hogy vérét vettem. Egy csepp sem ment kárba. Na egyre profibb leszek! Légzése már nyugodtabb volt, valószínűleg szendergésbe ment át, az ájulásból. De még mindig mart belülről az éhség, ezért a másik srácot is megcsapoltam. Miután neki is eltüntettem egy ugyanilyen kis nyaknyalással az akció nyomát, elrendeztem őket, mintha egy autó ütötte volna el őket, s úgy kerültek volna a kukák mellé.
Egy másik vámpír erejét éreztem meg hirtelen. Felpillantottam, a szemem találkozott az idegen igéző lila szemeivel. A sikátor másik végén állt, a háztetőn és engem figyelt. Hogy hogyan tudott ilyen ijesztően közel kerülni, úgy hogy meg sem éreztem, az valószínűleg az álcázó és gondolom más diszciplínáknak köszönhetően alakult így. Csak nézett és rosszallóan megrázta a fejét.
- Ifjú! Óvatosabb is lehettél volna. Két halandó az ablakból figyelt – szólalt meg a hangja, viharként végig dübörögve a koponyámban. Erősen bariton, de mégis tökéletesen érthetőn, angolul mondta, semmi akcentussal. Pedig tuti nem angol volt. És a szája nem is mozgott. Hogy a francba csinálta ezt? Igaz már sok dologgal találkoztam, de ilyet még nem pipáltam. Bár már meséket hallottam róla.
- De már alszanak, s nem emlékeznek semmire – hallottam még a fejemben, majd eltűnt a háztetőről, mintha ott sem lett volna.
- „Na ilyen azért már tényleg nincs!” - gondoltam. Egyenesen rá néztem, amikor zsipsz-zsupsz eltűnt. Egy ideig még tanakodtam, majd nyakamba szedve a lábam, kacskaringósan végigfutottam a fél várost, míg a Menedékemhez értem. Egy kis családi házat vettem a külvárosban. Ajtó, ablak golyóálló üvegből. Kis egyszerű házacska volt. Egy piciny kis előtérrel, ahova a cipőket és kabátokat lehetett tenni, majd egy nagy nappali, amerikai nyitott konyhával. Egy WC, egy fürdő és egy hálószoba volt. A pincét és a kamrát nem hiányoltam. Úgysem kellett semmire. A hálószobában lévő ablakokat acéllemezzel burkoltattam, megerősített falakat húztam fel, a biztonság végett. Bár egy erősebb Vértestvér ellen ez sem vált volna be, de egy kézigránátot még kibírt volna. Ágyban aludtam nappal. Nem kell koporsó! Tudod ki fekszik be oda! Ez is csak egy hülyeség. Max az Öregek fekszenek koporsóba, de nem hiszem. Kicsi, kényelmetlen és elég hülyén nézne ki, ha meglátná valaki hogy abban alszol, nem? Maradok a jól bevált kényelmes franciaágynál.
Lerúgtam a cipőmet, s víztől csöpögő kabátomat és kalapomat az akasztóra tettem. Jó meleg volt benn. Leültem a számítógépemhez, és megnéztem az email-jeimet. Sok barátom volt, sok városból. Azokkal tartom még a kapcsolatot. Bár halandó életem összes elemét elhagytam. A családom úgy tudja meghaltam, mikor egy rabló letámadott egy sikátorban. A régi barátaim szintúgy. Az újak meg vagy sorstársaim voltak, vagy halandó ismerősök, akik semmit sem tudhattak meg valódi személyiségemről. A halhatatlan szövetségeseimmel is kódolt üzenetekben beszélgettünk, kódolt csatornákon keresztül. Nem a kormányszervektől féltünk, mert ugyebár azok is kutakodhatnak az ember digitális postafiókjában, hanem a hackerektől. Akik valamilyen szándékkal törnék fel az ember leveleit. Legyen szó emberi, vagy „halhatatlan” betörőről. Egyik rosszabb, mint a másik. A sok hiedelemmel ellentétben sok vámpír használja ki az új kor technológiáit, de általában tényleg a fiatalok. Az 50évnél idősebb vértestvérek már nem szívesen tanulják meg az újabb gépek irányítását, bár már láttam kivételt. Állítólag a Nosferatu klán már az első számítógépek megjelenése óta benne vannak az iparban. Ők a legcsúfabb teremtések, akikkel találkoztam eddig a mi köreinkben, bár hálisten általában nem mutatkoznak nyíltan, valamilyen álcát mindig találnak, legtöbbször a diszciplínáik vonta fátyollal takarják el magukat az emberi szemek elől, vagy teszik magukat elfogadható kinézetűre.
Semmi érdekeset nem kaptam, csak a szokásos körlevél baromságokat.
Majd leültem a kényelmes bőrfotelomba, és olvasni kezdtem egyik kedvenc írom kötetét, a Lestat a vámpírt. Hihetetlen, ez nő mennyire ráérzett a mibenlétünkre. Azt sem értem, hogy hagyhatták az Öregek, hogy egy ilyen könyv kikerüljön, de hát végülis csak fikció volt az egész. Nagyon jó regény!